Keresztény szemmel

Amikor 1995-ben lelkésszé avattak, megannyi kérdés és határtalan tenni akarás munkálkodott bennem. A kérdésekre lassan válaszok érkeztek „odaföntről”, a tenni akarás pedig különböző hullámokban a mai napig elér. Lelkészként meg kellett tanulnom azt, hogy mit jelent titkot tartani, mit jelent mások életéből ízelítőt kapni egy-egy lelki beszélgetés alatt, mit jelent gyermekekkel, fiatalokkal és idősekkel foglalkozni. Az elmúlt években pedig egy egészen új területen próbálja meg Isten az életemet és a hitemet.

Beteg emberek között szolgálok. Nem úgy, ahogyan minden lelkész teszi, amikor alkalomszerűen kórházi látogatásra megy egy-egy buzgó testvér mellé, hanem „hivatalból” vagyok a betegágyak között. Oroszlányi szolgálatom utolsó évében a helyi ápolási intézet mentálhigiénés munkatársa voltam.

Találkoztam olyan beteg idősekkel, akik csupán ápolást igényeltek (gyógyszerezés, kezelés, gyógytorna); mentálisan sérültekkel, akikkel nem volt olyan, hogy „elég”, ami a beszélgetések hosszát illette; s a halál révén állókkal, akik várták a buzdítást: lépj tovább a „fény” felé… Megtapasztaltam, mit jelent csupán vegetálni, „csont-bőr életet” élni, de élni; mit jelent várni valakinek a gyógyulására, s mit jelent a szerető családdal azért imádkozni, hogy „legyen meg a te akaratod”.

Csodálatos érzés lehet egy-egy élet indulásánál jelen lenni. Ezt tapasztalják meg a nővérek és az orvosok a szülészeteken, de ugyanilyen misztikus és felemelő – még ha ez furcsának tűnik is – valakinek az elmenetelénél jelen lenni, kezét fogni, segíteni az utolsó szinuszritmusig.

2005-ben az életem és a szolgálatom Miskolcon (Diósgyőrben) folytatódott. S jött a felkérés: vállaljam el a kórházlelkészi szolgálatot. Megalakult ugyanis a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Kórház és Egyetemi Oktatókórház területén az intézményi lelkészi szolgálat, s 2005 karácsonyán átadták az Isteni Irgalmasság ökumenikus kápolnát is. A szolgálat négytagú; egy római katolikus atya (Tóth Béla), egy görög katolikus parókus (Mosolygó Tibor), egy református lelkész-pszichológus (Gecse Attila) és e sorok írója, evangélikus lelkész alkotja.

Valamennyiünknek volt ápolásban eltöltött „előéletünk”, de egy több ezer főt foglalkoztató kórházban (amely gyermekkórházat is magába foglal, és az iparáról híres megye legnagyobb munkaadója!), ahol körülbelül háromezer beteg fekszik, minden tapasztalat kevésnek bizonyult. Amikor dr. Csiba Gábor főigazgató főorvos először beszélt velünk, felhívta a figyelmünket a dolgozók lelkigondozására is. Így indult egy éve a szolgálat a betegek, orvosok, ápolók, látogatók, hozzátartozók végeláthatatlan tengerében.

Beosztás alapján mindennap van istentisztelet (kedden evangélikus), állandó ügyeletet tartunk az irodában, ahol személyesen vagy üzenetrögzítőn fogadjuk az osztályokról érkező hívásokat. Felosztottuk a kórházat, az épületeket, az osztályokat egymás között. Áramoltatjuk a híreket, címet-nevet egyeztetünk, ha véletlenül ráakadunk egy más vallású betegre. Hadd gondozzon mindenkit a maga papja! Éjszakánként egy-egy sürgős hívás után autóba pattanunk, hogy el ne késsünk „valamiről”; megyünk, mert valaki éppen akkor fogja megvallani bűneit az Úrnak a nagy találkozás előtt…

Küldött elénk Isten fiatal tumoros anyukát, aki négy gyermekét hagyta odahaza; balesetes fiatalembert, akit a kórteremben hagyott el a menyasszonya; kopaszra nyírt kisfiút, aki mindenkitől fél; rossz házasságban élő ápolónőt, aki keresi az Urat; egykori beteget, aki ma beteghordóként vezekel – szavai szerint „korábbi bűnei miatt”.

Hogy milyen felkészítést kaptunk mindehhez a munkához? Emberi válaszok helyett az Ige felel. „Egymás terhét hordozzátok…” (Gal 6,2a) Nincs több kérdés, nincs elmélkedés a felkészítés-felkészülés hatékonyságáról; menni kell, mert a fehér köpeny zsebében ott lapul a cédula a beteg nevével s a kórházi osztály rövidítésével. Én így hordozom nap mint nap.

A feleségem esténként megkérdezi: „Mi volt a kórházban?” S én sokszor nem tudom, mit feleljek. Születtek, meghaltak, jobban lettek, vigasztalást nyertek, vagy még jobban elkeseredtek. Ez történik mindennap. Van, hogy sikerül segíteni, útra indítani, erőt adni, Jézust jól hirdetni, s van, hogy a lelkigondozó csendben marad, Isten csendje beszél helyettünk.

Sokan kérdezik, hogy milyen ez a szolgálat. A válasz, mint mindig, ez esetben is összetett, mert ugyanolyan, mint minden más szolgálat: segíteni kell. Isten Szentlelke által, a feltámadás hitével. S közben összehasonlíthatatlanul mások a külső feltételek. Nálunk nem szól a harang, az orgona, helyette a nővérhívó sípol kíméletlenül. A hívek nem jól öltözöttek, hanem pizsamában vannak. Nem térdelnek az úrvacsoránál, és nem állnak fel az ige hallgatására, mert legtöbbször feküdni tudnak csupán, s van, hogy lábuk sincsen, amivel térdelhetnének, csak nézni tudnak. „Úgy.” Olykor gumikesztyű, maszk van rajtunk meg lábzsák, s a folyosón velünk szembejövő nem is tudja, hogy pappal találkozott, ezért nem köszön: „Erős vár a mi Istenünk!”

Itt nincs egyházadó, adomány, nincs hivatalos idő. Van azonban helyette más, ami hiányzik mindenhonnan: van idő mindenre. Itt senki nem siet, nem nézi az óráját, nem zavar a mobil. Itt nemcsak a hívő beteg, hanem az ateista is legtöbbször az Istent keresi. Itt nincs társadalmi rang, beosztás, mert a kórházi textil egyformává tesz. Emberré. Aki vágyik az Úristen erejére, olyan életre, amelyben mindent új alapokra helyezve fel lehet építeni.

Most már tudom, hogy élet-halál mezsgyéjén szolgálni a legtöbb, amit a mennyei Atya nekem ajándékul adhatott. Hát így élek, szolgálok én, néha „fehéren”, s van, hogy „feketén”.

Molnár József