Keresztény szemmel

Alig lézengtek a bevásárlóközpontban. Nem is csoda, hiszen – ha közeledett is a hétvége – hétköznap volt, péntek este hét óra. Magdolna is fáradtan tolta maga előtt a bevásárlókocsit. Igazából csak egy csokor virágért, egy tortáért és a hozzá való néhány szál gyertyáért ugrott be hazafelé menet. A legkisebb méretűből akart venni egyet, magának. Végtére is születésnapja van…

Hazaérve beköszönt Szerénnek. A cirmos macska unottan nézett vissza gazdájára, majd hatalmasat nyújtózkodott. Magdolna letette a konyhában a tortát az asztalra, levette a kabátját, és kilépett fekete magas sarkú cipőjéből. Miután kibújt szürke kiskosztümjéből és fehér blúzából, kényelmes otthoni ruhát és papucsot húzott. A konyhából a szobába vitte és az olvasólámpa melletti kisasztalra tette a tortát; rögtön beletűzött egy szál gyertyát is. Mielőtt meggyújtotta volna, még egyszer fordult: kivette a hűtőből a vörösbort, töltött egy keveset magának, és csak utána ült le a karosszékébe. „Isten éltessen! Boldog születésnapot, Magdi!” – mondta félhangosan, csak úgy magának, majd Szerén felé fordulva felhajtotta a pohár tartalmát.

Aztán már csak ült, és merengett egy darabig. „Milyen gyorsan múlik az idő! Megint eltelt egy év…!” – morfondírozott. Becsukta a szemét. Felvillantak előtte a régi születésnapok. Úgy érezte, mindig minden ugyanolyan szörnyű volt, mint most. Csak akkor épp nem egyedül volt egy szobában, hanem ott volt még az apja, az anyja és rengeteg ajándék is.

Csupán két dolog hiányzott: a szeretet és a szó. Egy-egy kötelező, idegen és ismeretlen ölelés, kényszeredetten az arcára adott puszik, ez volt minden. Legalábbis mindössze ennyi volt csak, amire emlékezett.

Magdolna jól ismerte magát. Tisztában volt vele, hogy mindig is ki volt éhezve szülei szeretetére, nagyon vágyott a kedves, őszinte és közvetlen gesztusokra. És ahogy egyre idősödött, úgy erősödött benne az érzés, hogy bizonyos szavak, mondatok után is éppúgy sóvárog. Anyjától például nagyon szerette volna hallani: „Büszke vagyok rád!” Apjától pedig ezt: „Szeretlek, kislányom!” De az évek múltával már belenyugodott, hogy minden hiába. Fázott, vacogott a lelke a két ember mellett, akik – a sors akaratából, valami furcsa véletlen folytán – a szülei voltak. De bármennyire is szerette volna, nem tudta szavakba önteni, mire is vágyik igazán. Ahányszor csak nekiveselkedett, valahogy mindig torkán akadt a szó. Ezért hát alig várta, hogy betöltse a tizennyolcadik évét, és elköltözhessen otthonról.

Azóta egyedül élt. Pontosabban egy ideje már Szerénnel. Hétköznapjait a munka töltötte ki, nem volt ritka, hogy a nyolc helyett napi tíz-tizenkét órán keresztül is benn volt az irodában. De legalább megfizették…

„Bár lehet, hogy inkább kevesebbet kellene dolgozni, és többet járni emberek közé…” – gondolta most. Ki tudja, akkor talán még az is lehetne, hogy nem egyedül, a négy fal között töltené a harmincadik születésnapját… Ezek az átkozott születésnapok!

Újra elevenné vált benne a régi évek minden keserűsége és magánya. Egyre élesebben. A fájdalma hirtelen annyira elviselhetetlennek tűnt, hogy felugrott, és sietve öltözködni kezdett, mert úgy érezte, tovább egyetlen percig sem bírna maradni.

Futott, ahogy a lába bírta, igazán nem is figyelve, hogy hová, merre visz az útja. Mikor végre megállt, és felnézett, ő maga lepődött meg a legjobban. A szülei háza előtt állt. „Mit keresek én itt?” – kérdezte magától. Sarkon akart fordulni, de valahogy egyszerűen nem volt képes rá. Csengetett. Az anyja nyitott ajtót. „Magdolna…” – mondta meglepetten. „Szervusz, anya” – válaszolt a lány. „Bemehetek?…” „Hát persze, gyere csak nyugodtan…”

Zavarban voltak mind a ketten. Leültek a nappaliban, anyja narancslével kínálta. Miközben kortyolgatta, arra gondolt, hogy nem tud mit kezdeni ezzel a szituációval. Valószínűleg az anyja is így lehetett ezzel, mert csak ültek, és nagyokat hallgattak. „Hogy vagytok?” – kérdezte egy idő után Magdolna, remélve, hogy ezzel javít a helyzeten. „Jól” – felelte az anyja. „Apád most egy üzleti vacsorán van. Néha fáj a háta. Én megvagyok, köszönöm” – tette hozzá. „És te? Te jól vagy?” – fordult a lányához. „Igen…” – felelte az.

És ekkor Magdolnát, maga sem értette, miért, egyfajta szeretethullám öntötte el. Nézte a vele szemben ülő idősebb nőt, az anyját. „Hogy megöregedett… Milyen fáradt! Milyen szomorú a szeme… Szegény…” – gondolta. Hirtelen felállt, hozzálépett. Kezébe fogta a kezét, a szemébe nézett, és így szólt: „Igazából csak azért jöttem, hogy megmondjam, szeretlek benneteket…” Aztán sarkon fordult, és elment, sietve maga mögött hagyva megdöbbent anyját és riadt önmagát. Menekült a saját zavara elől.

Az utcai levegő lassan lehűtötte izgalomtól kipirult arcát, amelyen most végre csendben le-legördülhetett az öröm egy-egy apró könnycseppje.

GaZsu