Keresztény szemmel

Miközben zajlottak a fővárosban a március 15-i megemlékezések, a politikusok beszédeket mondtak a pártrendezvényeken, „a nemzeti ünnepet meggyalázó csőcselék” tojással dobálta a neki nem tetsző közszereplőket, és készült a rendőrökkel való összecsapásra, a budai reformátusok imanapot tartottak a nemzet felemelkedéséért. Egy olyan társadalmi, gazdasági és politikai helyzetben, amelybe hazánk az elmúlt hónapokban került, az imádság magatartásformája önmagában látszólag a keresztény ember hiteles attitűdjét jeleníti meg – a helyzetet jobbítani szándékozó konkrét cselekvéshez a hívő az imádság spirituális erejét is képes hozzátenni.

Mitől válik azonban az ima valóban hitelessé? A változás igényén túl ugyanis az imába foglalt szavak (a nemzeti megújulás, a nemzet felemelkedése, a felívelő gazdaság, az erkölcsi megtisztulás a közéletben és így tovább) az imádságnak csak a formáját mutatják meg, de a valós tartalmát közvetlenül nem. Nem csak az számít, hogy miért imádkozunk, még csak nem is a hogyan az igazán döntő, hanem a mit – vagyis a lelkünk mélyén rejlő tartalom, a szív szándéka és gondolata (s az azt követő érzés) határozza meg az ima valódi értékét.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy a mostanra kialakult súlyos gazdasági és általános morális válságban a nemzet felemelkedéséért tiszta és szeretetteljes gondolatokkal imádkozni majdnem akkora kihívás, mint az ellenségszeretet gyakorlásának keresztény próbatétele. Mert ahogy Urunk tanítja: „…amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj” (Mt 12,34b; Lk 6,45b) – s a mesteri tekintet elől a szép szavak formája nem fedheti el az igazi tartalmat.

Ezért talán nem véletlen és mindenképpen elgondolkodtató, ha a szekuláris világból sokan foglalják bele egyházkritikájukba azt is, hogy a keresztény emberek imái sok esetben nem hitelesek. Mert amíg az imádságok szövegei formájukban látszólag tartózkodnak a politikum és a politikai állásfoglalás explicit kifejezéseitől, aközben néha sajnálattal tapasztalható, hogy a keresztény egyházak bizonyos közéleti megnyilvánulásaik során vezetői (ha úgy tetszik: testületi) szinten artikulálják, hogy melyik politikai oldal mellett és melyik ellen foglalnak állást. S az egyébként magánemberi szférába tartozó pártpolitikai preferenciák kinyilvánításával egy egyház valóban azt kockáztatja, hogy üzenete, küldetése, mandátuma és társadalmi szerepvállalása hitelét veszti az emberek szemében.

Ezek a megnyilvánulások – amelyek semmiképpen nem reprezentálhatják az egyház egészét, minden egyes tagját – visszautalnak az imádság vallásos aktusának a szemléletére is. Hiszen hogyan tekinthető hitelesnek egy nemzeti felemelkedésért elmondott ima, ha közben az imádkozó a szívében gyűlölettel gondol az egyik politikai oldalra (esetleg saját nemzetének a felére), és valójában azért imádkozik, hogy Isten valósítsa meg azt a politikai forgatókönyvet, amelyet ő és sok társa helyesnek gondol? Vajon a kollektív ügyeinkért mondott imáink során elgondolkodunk-e azon, hogy a mélyben húzódó gondolati tartalomban milyen mértékben jelenik meg a minősítés, az ítélkezés, a bírálat mozzanata és a „legyen meg a mi akaratunk” gyűlölettel keveredő mentális agressziója? Természetesen szó sincs arról, hogy minden keresztény ima, amely érinti a politikum szféráját, hiteltelen lenne, s a külső egyházkritika is sokszor esik az általánosítás hibájába, de a jelenség kétségtelen létezése mindenképpen önvizsgálatra szólít minden egyháztagot, hívő keresztényt.

Az egyház megnevezésére szolgáló görög kifejezés, az ekklészia magyarul szó szerint „kihívottakat” jelent: az egyház Ura kihívja a világból a választottakat, de nem azért, hogy a világon kívül őrizze őket, hanem azért, hogy felkészítse tanítványait arra, hogy a világba visszaküldessenek. Az egyház – a benne élőkkel és szolgálókkal együtt – másokért élő egyház, mert Krisztus életének példája nyomán létezése csak így nyerhet értelmet és célt. A tanítványok abba a világba küldetnek vissza, ahol a közéletben, a gazdaságban, a politikában tapasztalható jelenségek tele vannak az emberi létromlás eredményezte összes kaotikus válsággal, rendezetlenséggel, vétekkel, morális korrupcióval és pszichés zűrzavarral. Itt kell helytállniuk, de ennek a kihívásnak csak akkor felelhetnek meg, ha nem felejtik el, hogy ők tanítványként nem szűk látókörű, emberi szempontok alapján szerveződő csoportokhoz és szekértáborokhoz küldettek, hanem minden emberhez.

Nemzetünk felemelkedéséért és erkölcsi megtisztulásáért több imanapot is lehetne, kellene tartani – és talán nemcsak legnagyobb nemzeti ünnepeinken. Ezt azonban két irányban is körültekintő felelősséggel érdemes megtenniük azoknak, akik meg kívánják őrizni keresztény identitásuk hitelességét: befelé az alázatos önvizsgálat és a lelki megtisztulás igényével, kifelé pedig az ítéletmentes és önzetlen szolgálat példamutatásával.

„…amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én utaim a ti utaitoknál, és az én gondolataim a ti gondolataitoknál” – így szól hozzánk az Úr Ézsaiás prófétán keresztül (55,9). Az, hogy az ember megítéli a saját maga és közössége helyzetét, természetes emberi reakció. Ehhez képest vár el többet a tanítványok Ura, amikor arra szólít fel, hogy aki követni akarja őt, tagadja meg magát, emelkedjen felül saját szempontjain, és legyen képes hitben megbékélt szívvel kimondani: „Legyen meg a te akaratod, Atyám!”

A Teremtőnek ugyanis minden egyén és minden közösség számára van egy terve, amely az öröm és a béke végkifejletét hordozza magában – még akkor is, ha ennek a jelenben semmi jelét nem tapasztalja a korlátozott emberi értelem.

Petri Gábor