Élő víz

Megdöbbentő fotót láttam a minap egy tudományos magazinban. A szerkesztők a Remény nélkül címet adták neki. A kép egy hegymászó holttestét ábrázolja, ahogyan ott fekszik örök hósírjában, háromszáz méterrel a Mount Everest csúcsa alatt. Az indiai származású férfi a 8850 méter magas hegy csúcsára vezető út utolsó szakaszán járt szerencsétlenül harmadmagával, még 1996-ban. Ott maradt a fagyos havon színes sportruhájában mementóként – ugyanis a 7500 méter feletti úgynevezett halálzónából nem lehet lehozni, annyira alacsony a levegő oxigéntartalma, és olyan rettenetes a hideg. Mivel a csúcsra vezető északi út mentén fekszik, sok társának el kellett azóta haladnia mellette.

Szimbólumává lett – de minek is? Kinek-kinek más juthat eszébe róla. Az emberi küzdés, a magány, a végzet; vakmerő célok kitűzése, az élet, a halál. Egy kiáltás, amelyet nem hallott meg senki, vagy ha mégis, segíteni nem tudott, mert az emberi erő véges, és az élet törékeny.

Az élet sokszor hoz bennünket olyan helyzetbe, amikor nagy szükségünk van erőre. Amikor „extrém” körülmények – ha nem is természeti, de súlyosan próbára tevő lelki, érzelmi, egzisztenciális, anyagi terhek – közepette kell továbbmennünk felfelé, előre; amikor még a lélegzetvétel is nehéz… Amikor hátunkat láthatatlan, terhekkel teli, ólomsúlyú zsák húzza. S bensőnkben fázva, kimerülten kapaszkodó után nyúlnánk. Erő feletti erő kellene, de emberi tartalékaink kimerültek. Ha nincs kihez kiáltanunk, ha nincs, aki meghallja hangunkat, a hegymászó magányát éljük át.

A zsoltáríró tudta ezt, s hittapasztalatát megosztotta kortársaival, megosztotta velünk. Mert talán mi is az északi úton haladunk fölfelé, s a halálzónában járunk, ha nem mutatkozik remény, kapaszkodó, ha nem találjuk a vezetőkötelet.

Félelmeinkkel szemben azonban itt áll előttünk az élet igéje, az erő ígérete, az élet mindenki előtt kitáruló zónája, amelyet Isten nemcsak megígért, hanem Jézus eljövetelével valósággá is tett. „Ha kiált hozzám, meghallgatom…” – mondja az Úr (Zsolt 91,15). Kiáltsunk hát, ha túl magasan vezet, ha túl nehéz az útszakasz, ha fogytán a levegő! Nem vész semmibe a hang, amely az Urat szólítja meg.

A böjti hetek benső útján arra a hegyre gondoljunk most, amelyre egy megkínzott, összevert fiatal férfi ment fel, a tömegben átélt kínkeserves magányában, szidalmakkal és köpködéssel, ütlegeléssel kísérve.

Ő az Atyához kiáltott, és minket is kiáltani tanít: van, aki meghallgat. Jézus golgotai útja, halála és feltámadása a „van remény” üzenete nekünk. Nekünk, hóba-jégbe fagyott, bűneink, vétkeink, lázadó, Istennek ellene mondó életvitelünk zűrzavarából kikecmeregni nem tudó embereknek üzeni: van szabadulás. Halálzónánkból önmagunkat megmenteni nem képes, erőnkön felüli csúcsoknak mégis mindig nekiindulókat, azaz mindannyiunkat bizalommal és reménnyel tölt el az ige: a minket meghallgató Istent láthatjuk meg Jézusban.

Döbbenetes, nem várt, ésszel fel nem érhető felelet ő a kiáltásunkra. Ő Isten igenje az életre, igenje ránk, hogy szeret, félt és megment bennünket a halálzóna veszedelméből. Böjtben járunk, teljünk be az Isten szeretetének igenjével: van remény, van élet, van feltámadás! A hegyek mindig is nagyobbak lesznek, mint mi, legyen szó valós vagy éppen képletesen meghódítandó csúcsokról. Mégis teljes nyugalommal vehetjük ezt a tényt tudomásul.

Mert van, aki a hegyeknél is nagyobb: a hegyek Alkotója.

K. D.