A vasárnap igéje

BÖJT 5. VASÁRNAPJA (JUDICA) – Jn 8,46–59

„Hát olyan, mintha más nyelvet beszélnétek. Hallom a mondatokat, értem a szavakat, de nehezen áll össze bennem, nem nekem szól.” A mai napig rossz érzés fog el, amikor eszembe jut ez a beszélgetés, amelyet egy hittanosom édesanyjával folytattunk. Elmondta, hogy bár ő maga nem járt hittanra, nem nőtt bele az egyházi életbe, mégis szeretné, ha a gyermekei a gyülekezetben nőnének fel. Ha nemcsak a családhoz kötődnének egy életen keresztül, hanem ehhez a „nagy családhoz” is. Neki ez nagyon hiányzik, és éppen ezért tartja fontosnak, hogy legalább a gyermekei ne nélkülözzék. Természetesen azonnal megkérdeztem – ismerve istentiszteleteink meghitt, békés, családias légkörét –, hogy akkor miért nem jön gyermekével együtt a templomba, és hívtam a következő vasárnapi alkalomra. Akkor felelt a bevezetőben idézett szavakkal, és válasza szíven ütött.

Ma is eszembe jut, amikor egy-egy istentisztelet után túlzottan is békésnek és nyugodtnak érzem magam. Arra gondolok, hogy valami nem volt rendben velem: túlságosan is jól elvoltam a magam gondolataival, régi emlékeimmel, kedves énekeimmel, a lelkész megszokott hangjával, a templom illatával.

Jézust az evangéliumi történetben nem értik. Tulajdonképpen nem is akarják megérteni, sőt azt tartanák a legjobbnak, ha eltűnne. Nincs szükségük arra, hogy felrúgja a régi, jól megszokott rendet, amelyet mindenki ismert és elfogadott, amelyhez tarthatta magát, amely láthatóvá tette, hogy ki van ellenük, és ki mellettük. Mintha Jézus más nyelvet beszélne. Nem értette őt egykor Nátánáel, Nikodémus és a samáriai asszony sem pontosan. Nem érti az a sokaság sem, amely itt körülveszi. A szavakat ugyan értik, a gondolatok eljutnak hozzájuk, de mégsem alakul ki a jól megszokott, emberi szintű párbeszéd.

A tömeg egyre keményebben fogalmaz, sértegetni próbálja Jézust, de ő nem hátrál. Arról beszél, hogy nem is érthetik őt, mert nem Istentől valók. El lehet képzelni a felhördülést. Még hogy nem Istentől valók?! Hiszen gyermekkoruktól tanulják a törvényt, olvassák a prófétákat, megtartják az imákat. Végig tudják követni Ábrahámig a nép hosszú történetét.

Hallgatom Jézust, és szinte látom, ahogy ott áll a vitázó, hangoskodó, gyűlölködő tömeg előtt, minden tekintet rámered, a szemek szinte vérben forognak a dühtől. Mennyire más ez, mint amikor kilátástalanságot, depressziót vagy akár várakozást tükröző tekintetek keresik az Urat! Nem értik Jézust, mintha valami akadályozná a kommunikációt.

Félek az olyan vallásosságtól, amely egy virtuális világot teremt magának, ahol mindenkinek megvan a helye. Van benne egy isten, mindenek felettinek látszó, ott van a többi ember, és ott van az is, aki ezt a világot elképzeli. Olyan élettér ez, amelyben végre biztonságra lelhet, otthonra találhat az ember, ahol mindenkinek megvan a maga szerepe, amelyhez igazodnia kell. Olyan világ, ahol nem fenyeget a veszély, hogy bárki is másként tenne, mint ahogy az elvárások megengedik. Szép, megnyugtató, vallásos világ ez, amelyet védeni is lehet. Aki veszélyeztetné, arra bármilyen eszközzel rá lehet támadni – szigorúan a rend fenntartása miatt.

Hamis istenkép ez, bezárt emberi világ, ahol a benne levők már kódszavakból is értik egymást, ahová kívülről nincs bejárás, mert az új jövetelével szükségszerűen át kellene rendezni az addig jól megszokott rendet, a betöltött szerepeket. A kialakult közös nyelv is a védelmet szolgálja. Csak annak van helye ebben az elképzelt, sokszor kőkemény világban, aki ezt a nyelvet jól megtanulja, és csak ezt beszéli.

Jézus nem fér bele a zsidók vallásosságába. Más nyelven beszél, és meg sem akarja talán tanulni az övéket. Úgy látják, érti őket, de mégsem akar alkalmazkodni. Dühük csak fokozódik. Amikor Jézus kimondja azt a két szót – „én vagyok” –, amellyel Isten önmagát nyilatkoztatja ki, tehát magát Istennek mondja, nem marad más: kövek után nyúlnak. Meghozzák az ítéletet. Jézus pedig elrejtőzik, kimegy a templomból. Ott hagyja a vallásosságával megelégedett, a kegyetlen kegyességében nyugalmat találó népet, és elindul arra az útra, amelynek a végén a kereszt áll. Mint népe igazi Főpapja, vállalja az egyszeri, örök érvényű áldozatot. Elítélték, és akaratuk látszólag, emberi mércével mérve diadalmaskodott. Milyen döbbenetes, hogy a Szeretet éppen ehhez rendelte az örök életet.

Jézus nyelve valóban más: a szeretet szavaival, a szeretet hangján beszél, és szeretetből cselekszik. Ezen a vasárnapon, a kereszt felé nézve ez az értünk áldozatot hozó, minket a legfontosabbnak tartó szeretet ölel át mindannyiunkat.

Johann Gyula