Evangélikusok

Az Evangélikus Élet február 25-ei számában, az Égtájoló rovatban megjelent rövid hazai helyzetrajzomban arról írtam, hogy „manapság ugyanazok a morális, lélektani, politikai válságtünetek jelentkeznek ideát Erdélyben, melyek jó ideje Magyarországot is nyugtalanítják”. Tovább szövögetve a gondolatot, valóban elmondható, hogy a mai idők erdélyi közviszonyait mi sem jellemzi jobban, mint Shakespeare Hamletjének elhíresült mondata: „Valami bűzlik Dániában.”

Valami kétségtelenül nincs rendben velünk és körülöttünk. Valami furcsa társadalmi neurózis teszi egyre inkább elviselhetetlenné mindennapi létünket. Az egyre romló közérzet, az elbizonytalanodás, a rezignáció, a gyengülő összetartás, a fokozódó gyűlölködés, az eldurvuló beszédstílus, az értelmetlen radikalizálódás. E tünetek kezdik jellemezni az erdélyi választási kampány nyitányát.

Olyan krízisidőszakot élünk, amikor az egyéni és közösségi érdekek és törekvések átláthatatlan kavarodásában nagyon nehéz megtalálni a helyes utat, egyre nehezebb a józan tájékozódás. Olyan irracionális időket él meg népünk, amikor elvadult szenvedélyek, önző, hatalmi érdekek küzdelme, a bénító pozícióféltés teszik szinte lehetetlenné a tiszta és nemes emberség hiteles megélését.

Fájó szívvel kell kimondanom, hogy akarva-akaratlanul a történelmi magyar egyházak is – mintegy kényszerpályára állítva – belesodródtak ebbe a választási kampány előidézte krízishelyzetbe. (Hozzáteszem, hogy e krízisnek az okai sokkal mélyebbek és komplexebbek, mint ezt a felületi jelenségek látni engedik.)

Dr. Visky Béla református teológiai tanár nagyon bátran fogalmazta meg egy sok vitát kiváltó írásában, hogy Erdélyben ma „nagyon nehéz reformátusnak lenni”. Ez a gondolat talán azzal bővíthető ki, hogy kereszténynek lenni nagyon nehéz. Nagyon nehéz – a hitélet pislákolása, a növekvő közömbösség, a szeretetlenség, a gyengélkedő gyülekezeti és közösségi élet, az egyre erősödő széthúzás, irigység, becsvágy, a ránk nehezedő örömtelenség mind beszédes bizonysága annak, hogy amit valamikor Kierkegaard megfogalmazott, az ma is nagyon aktuális: nevezetesen hogy „baj van a keresztyénséggel”.

Jürgen Moltmann neves német teológus a mai egyház vonatkozásában kettős krízisről beszél. Az egyik az úgynevezett relevanciakrízis, a másik az identitáskrízis; és e kettő szoros összefüggésben van egymással. A relevanciakrízis röviden annyit jelent, hogy az egyház mára már nem képes elérni a társadalom teljességét, üzenetének már nincs olyan átütő, inspiráló ereje, mint amilyen a korábbi századokban jellemezte. Vagyis nem másról van szó, mint perifériára szorulásról, mellékvágányra csúszásról. Az identitáskrízis pedig azt jelenti, hogy végső soron már senki előtt sem egyértelmű, hogy mi teszi az egyházat egyházzá. Nagyszerű teológiai definíciók ellenére is ki kell mondani a fájó igazságot: nagyon sokszor elsiklunk az egyház „központi kompetenciája” mellett.

Szolgálatunkban, egyházi és hitéletünkben rengeteg a pótcselekvés. Az identitáskrízis gyakran szereptévesztéssel jár: sok esetben inkább a társadalomtól fogadjuk el a nekünk kiosztott szerepet, mint magától Jézus Krisztustól. Mindinkább a világ elvárásainak, divatjának, igényének próbálunk megfelelni, mint annak a nagyon egyértelmű küldetésnek, amelyet Istentől kaptunk. Csendben és beletörődve próbáljuk elfoglalni helyünket a társadalmi mellékvágányon, nagyon vigyázva arra, hogy senkit se zavarjunk kellemetlenkedő jelenlétünkkel.

Márpedig a válság fő oka ez a túlzott megfelelni akarás, ez a tapintat, óvatosság. A baj akkor kezdődik, amikor az élő, pezsgő, dinamikus, növekvő hitélet és gyülekezeti lét helyett megelégszünk a „minimális vallási szolgáltatások” szegénységével.

A válság oka abban is keresendő, hogy egyházunknak mára már nagyon meggyengült a prófétai karaktere. Kihűlőfélben van a prófétai lelkület, egyre inkább hiányoznak a bátor kiállású prófétai egyéniségek. Maga a profetizmus mint a hit, az egyház egyik központi életjelensége egyre halványabb, egyre erőtlenebb. A prófétai hivatás olyan különleges szolgálat, melyre egyháznak, társadalomnak ebben a kritikus helyzetben egzisztenciális szüksége van.

Hiányzik talán az a kierkegaard-i hitvalló, prófétai magatartás, amely egyházvezetéssel, közvéleménnyel, a kor elvárásaival szemben ki merte mondani: „Baj van a keresztyénséggel. Nyárspolgárivá, természetessé, könnyűvé vált. Pedig keresztyénnek lenni nem könnyű, hanem nagyon is nehéz. Ti komolytalanul veszitek, pedig Isten szigorú. Ti felületesen veszitek, pedig a keresztyénség mély. Kényelmesek vagytok, pedig a keresztyénség nagy erőfeszítést követel. A hit nyugtalan dolog, annak pulzusát érezni kell az életünkön. Ha nem ver, akkor baj van.”

A próféta Isten szócsöve, Isten embere, az a kényelmetlen ember, aki Isten akaratát közvetíti, aki feltárja a fájó, mezítelen igazságot, kimondja az ítéletet és a kegyelmet. Nem önmagát képviseli, nem tetszése szerint értelmezi az üzenetet. Sokszor éppen vágya, elképzelése, óhaja ellenére kell kimondania a legkeményebb szavakat. Szolgálatának lényege, hogy a dolgok rendezését nem az emberi ráció és rendszer alapján próbálja megoldani, hanem Isten akaratának, Isten kinyilatkoztatásának a tükrében. Erre a fajta tiszta szókimondásra, bátorságra, hivatástudatra lenne ma nekünk a legnagyobb szükségünk.

Istennek legyen hála, a prófétai tisztség, a prófétai lelkület és szolgálat minden gyengélkedése ellenére több-kevesebb intenzitással, de jelen volt és van Krisztus anyaszentegyházában. Ma is életbevágóan fontos szolgálat ebben a nagy céltévesztésben, mivel helyreállító, regeneráló erővel bír.

Vallom, hogy a ma egyházának is, a puha, kényelmes „könnyűvé vált kereszténységnek” ilyen prófétai szolgálatra és lelkületre van szüksége: olyan, Isten lelkétől „rászedett” (Jer 20,7) egyéniségekre, akik nem hátrálnak meg, akiknek Isten igéje „perzselő tűzzé vált szívükben”.

Adorjáni Dezső Zoltán püspök, Erdélyi Egyházkerület