EvÉlet - Lelki segély

„Római katolikusként kerültem egy evangélikus családba, amikor férjhez mentem. Ennek már közel húsz esztendeje, de még mindig annyi kérdőjel van bennem az evangélikus tanításokat illetően! Pedig rendszeresen járok a férjemmel a templomba, és elég jól ismerem az evangélikus szokásokat is. Nálunk nemcsak a menny és a pokol, de egy köztes hely, a tisztítótűz is a túlvilág része. Ide kerülhetnek azok, akik bocsánatos vétkeik miatt vezeklésre szorulnak. Ezen az evangélikusok mosolyognak, de nem értem, hogy akkor a papjaik miért imádkoznak a halottakért?! Legutóbb, amikor apósomért hangzott el megemlékező imádság, a könyörgés az üdvösségéért szólt. Nem ellentmondás ez?”

Kedves Mariann! Dicsértessék a Jézus Krisztus! Szívből örülök, hogy bár ragaszkodik vallásfelekezetéhez, azért férjét örömmel elkíséri az evangélikus istentiszteletekre. Hálát adok az Úrnak, hogy házasságukban, családi életükben megélt valóság az ökumené. Sőt leveléből az is kiderül, hogy az Evangélikus Élet előfizetőjeként rendszeresen olvassa a Lelki segély rovatot is!

Levelét megköszönve hadd valljam meg: mindig is közel álltak a szívemhez az igazságkereső emberek. Természetes tehát, hogy nyílt és őszinte levelére nyíltan és őszintén válaszolok.

A Szentírás nem rejti véka alá, hogy a halál után az ember állapota már megváltoztathatatlan. Életútja lezárult, sorsa eldőlt. A Bibliát rendszeresen tanulmányozó emberként még sohasem találkoztam olyan igével, amelyik alátámasztaná, hogy a lelket valamiféle kiállt próba, szenvedés, kín megtisztíthatná bűneitől halála után. Sehol sem olvashatjuk az Írásban, hogy az embereknek egy bizonyos időt le kellene ülniük a „tisztítótűzben”, mint a foglyoknak a börtönben, hogy büntetésük leteltével szabadok lehessenek, illetve üdvözülhessenek. Már önmagában az is helytelen volna, ha különbséget próbálnánk tenni a bűnök között vagy a „kis” és a „nagy” bűnösök között.

A Szentírás tanítása összefüggéseiben egyébként sem egyes bűnös, megbotránkoztató cselekedeteket nevez meg úgy, mint a kárhozatra jutás okát, hanem a hitetlenséget! „Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van, aki pedig nem engedelmeskedik a Fiúnak, nem lát majd életet, hanem az Isten haragja marad rajta.” (Jn 3,36)

Az emberek nem bűneik miatt halnak meg, és jutnak a kárhozat helyére, hanem azért, mert elutasították Isten egyszülöttjét, a Megváltót! A hitetlenség a veszte minden embernek. Lehet vallásoskodó vagy istentagadó, lehet népszerű, megbecsült honpolgár vagy bűnöző, nincs különbség az Isten előtt. Mert mindnyájan vétkeztünk, mert nem találtattunk igaznak cselekedeteink alapján az Isten igazságának mércéje szerint. Mindannyian híjával vagyunk az Isten dicsőségének (lásd Róm 3,22–23). Azonban tökéletesen tiszták leszünk, még a hónál is fehérebbek az Isten Fiába vetett hit által.

Ellenben a hitetlenség örökre kizárja az embert az üdvösségből. A hitetlen bankrabló vagy a hitetlen lelkész mind egy „cél” felé halad, amelynek vége a kárhozat. Nem szabad hamisan abba a hitbe ringatnunk magunkat, hogy mi jobbak vagyunk, mint a világ fiai, és ezért jutalmunk az örök élet lesz. Megdöbbentő, amikor templomos hívek a ravatalozóban így vigasztalják a hozzátartozókat: „Jó ember volt, úgyhogy bizonyosan üdvözülni fog!” Nincs senki, de senki közülünk, akiről nyugodt szívvel elmondhatnánk, hogy jóságával kibérelte a helyét a mennyben.

Ám Isten jósága szerint csupa olyan ember léphet be majd az aranyországba, aki azt nem érdemelte meg. Ha Isten igazságosan bánna velünk, mindnyájan elvesznénk. De ő az egyetlen igazra tekint, ott a Golgotán. Mindazt a jogtalanságot, igazságtalanságot, bűnt, amit elkövettünk, Fiára terheli.

Ha földi életünkben megragadtuk ezt a kegyelmet, a menekülés egyetlen útját, akkor mindörökké élünk vele. Ha nem, halálunk után már nincs gyógymód. Nincs tehát tisztítótűz sem. Ez nem szerepel Isten tervében végső megoldásként az örök életre.

A Biblia két értelemben beszél a tűzről mint az isteni ítélet kifejeződéséről. Az egyik esetben akkor, amikor majd a hitre jutottak cselekedeteit próbálja meg a tűz a tekintetben, hogy azok milyen értékesek voltak (lásd 1Kor 3,11–15). A másik esetben pedig a hitetlenekkel kapcsolatban, akiknek nem a cselekedetei kerülnek tűzpróba alá, hanem őket magukat vetik a tűz tavába, mert nevük nincsen beírva az élet könyvébe (lásd Jel 20,12–15). Ez a tűz, ez a kín sajnos nem átmeneti, hanem örök (lásd Mt 25,41).

Így tehát világos, hogy a hívők maguk nem kerülnek semmilyen tűzbe, még ideiglenesen sem, mert Krisztusért már nincs ellenük semmiféle „kárhoztató ítélet” (Róm 8,1). Jézus minden bűnükért elszenvedte a büntetést. Ha viszont valaki elutasította a megváltást, akkor Isten haragja marad rajta (lásd Jn 3,36).

Mindezek fényében be kell látnunk, hogy a halottak üdvösségéért értelmetlen imádkozni. Az elhunyt szeretteinkért való könyörgésben a hálaadásnak van helye. Az úrvacsorában pedig átélhetjük, hogy a terített, mennyei asztal túloldalán hitben elhunyt kedveseink is helyet foglalnak. Aki pedig hitetlenül távozott, azt bízzuk rá Urunk kegyelmére teljes szívből!

Mariann, kezdeményezzen beszélgetést mindezekről a helyi evangélikus lelkésszel! Bizonyára építő bibliaórai téma is lehet! Áldáskívánással:

Szőkéné Bakay Beatrix