Keresztény szemmel

Átlépünk a tágas kapun. Ünnep van, határtalan az élet. Hatalmas tömeg az utcán, feszíti szét a teret – énekel, virágot és pálmaágat tart a kezében. Virágvasárnap még elképzelhetetlen, hogy a tágas kapu után olyan hamar és végzetesen összeszűkülhet az út. Végül stációról stációra már csak ő képes járni és továbbvergődni rajta, ütlegek és paragrafusok alatt, elvakult és kétségbeesett tekintetek között: az „élére állított” Isten a keskeny úton.

Nagyhét ezért mindannyiunké – virágvasárnap forgatagától nagyszombat csendjéig. A táguló kapun át beleszületünk a térbe, a végén mégis annyira összeszűkül az út, hogy szabad szemmel nem is látjuk, miként is távozunk belőle. S a dráma mélypontja éppen az út végi döbbent csend. Hogy a határtalan ünnep szenvedést okozó, akarva-akaratlanul mindent félrevivő pályára sodródhat. Hogy az életben egyéni és csoportos víziók és önös érdekek mindent rommá feszíthetnek szét. Hogy a közös remények egyik napról a másikra feláldozhatóvá lesznek – emberekkel együtt. S hogy az ember mekkorát tévedhet…

Nagyhét az elhallgatás és elhallgattatás rettenetes szimbóluma. Ahogyan napról napra fogy a Jézust ünneplő tömeg, mert egyre ritkul a levegő a Mester körül. Ahogyan a tanítványokat is elszakítja tőle a félelem vagy a túlélés ösztöne. Ahogyan lepereg a názáreti Jézus pere, akinek igehirdetését éppúgy képtelen magára vállalni a jeruzsálemi templom közössége, mint a majd pünkösdkor megszülető keresztény gyülekezet leendő tagjai. Ahogyan érdektelenné válik az igazság a Jézus elleni perben – és az Igazság az ember Isten elleni perlekedésében. Ahogyan az ember hajlandó elmenni a végsőkig is, hogy Istent elhallgattassa, kiiktassa a világból, mert megbotránkozik rajta, és elutasítja, amikor Isten feltárja önmagát. „…de kortársai közül ki törődött azzal, hogy amikor kiirtják a földön élők közül, népe vétke miatt éri a büntetés?!” (Ézs 53,8) A keresztet látva és a keresztről hallva Isten minden népe az elhallgattatás csapdájába esik. És nagyszombaton hallgat az Isten…

Ezen a nagyhéten tegyük föl magunknak a legtöbbször kikerült és elfelejtett kérdést: mennyivel lett jobb valaha is a világ és az ember sorsa attól, ha sikerült elhallgattatnia és kiiktatnia Istent? Emelkedett-e az ember méltósága attól, hogy elutasította azt az Istent, akit Jézus Krisztusban megismerhetett, mert inkább szerette volna saját teremtő akarata alá rendelni istenét? S ha először talán a tömeggyilkos és totalitárius ideológiákra gondolunk is, ne kerüljük el az őszinte szembenézést!

Jobbak-e azok az iskolák, amelyekből Európában kitiltják a feszületet? Boldogabb emberek-e azok, akik nem vagy csak ímmel-ámmal konfirmálnak? Megalapozottabbak-e azok a párkapcsolatok, amelyekben Isten igéje már semmilyen szerepet sem játszik? Élhetőbb-e az az élet, ahol az emberek a vasárnapot – belső vagy külső kényszernek engedelmeskedve – bevásárlóközpontokban töltik inkább? Üdítőbb szórakozás-e a léleknek a médiaszerkesztők ízlése szerinti, sokszor kritikátlan tartalom, mint az istenhívő számára is elfogadható program? Egy szó, mint száz: jobb lesz-e a világ és az életünk attól, ha ma is elhallgattatjuk benne Istent?

A bennünket körülvevő világ fásultsága is igazi nagyheti levegőt áraszt. Túl sokan veszik természetesnek manapság nagypénteket, legyen szó benne akár Isten, akár az ember sorsáról. A mindennapi bálványok és kisistenek uralma alatt mintha elfogadottá vált volna, hogy megkövetelt áldozatként odavethetők kiszolgáltatott emberi életek éppúgy, mint az „Isten-kérdés”. Jézus sorsa és az ember sorsa így kapcsolódik össze újra és újra a 21. század elején is: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta…” (Jn 3,16)

És nagyszombaton az ünnep végképp odavész a döbbent csendben. Mert az ember – ha nehezen is, de – elviseli, amit Isten mond, ellenben képtelen kibírni azt, ha áthatolhatatlan némaságba burkolózik. „De vajon megszólal-e még valaha?” – ez az egykori húsvét előtti éjszaka kérdése. És ez a kérdés ma is – az Istennel gyakran perlekedő világban, egyházban, életünkben.

Dr. Korányi András