Evangélikusok

A „déli tudósító” ezúttal északról, a svédországi Lundból, az idén hatvanéves Lutheránus Világszövetség (LVSZ) szülővárosából jelentkezik, ahol a föld minden tájáról közel ötszázan – közöttük több mint száz egyházi vezető – együtt adnak hálát az LVSZ hat évtizedes munkájáért. Közösen keressük, merre vezeti tovább az egyház Ura evangélikus népét szerte a nagyvilágban.

1. júliusában, két évvel a pokoli világégés után, amikor Európa számos országában – így hazánkban is – még a romok eltakarítása volt a fő feladat, amikor fokozatosan ránk borult a földrészünket kettéhasító vasfüggöny sötét árnya, a világ evangélikussága közös hídépítésbe kezdett a béke oázisának számító Svédországban.

Az alakuló gyűlésnek komoly bibliai impulzust adott Ordass Lajos püspök, LVSZ-alelnök prófétai hangú igehirdetése, amely a sürgető jézusi igényt szólaltatta meg: „Nekünk – amíg nappal van – annak a cselekedeteit kell végeznünk, aki elküldött engem.” (Jn 9,4) Szavait a jubileumi ünnepség és kiadvány is felidézte.

A különböző földrészeken élő lutheránusok nagy családját összekapcsoló hídépítés a következő négy pillérre támaszkodott: a szükségben élők megsegítése; közös missziói kezdeményezések; közös teológiai munka; közös válasz az ökumenikus kihívásokra. Hat évtized múltán tanulságos összevetni ezt a négy pillért az LVSZ 2008–2010-re meghirdetett négy prioritási területével: a lutheránus egyházak közösségének erősítése a misszióban; az ökumenikus elkötelezettség mélyítése és a vallásközi kapcsolatok előmozdítása; bizonyságtétel az egyházban és a társadalomban Isten gyógyításáról, kiengesztelődéséről és igazságáról; a kommunikáció, a közös felelősség és megosztás elősegítése.

Jól érzékelhetőek a stabil elemek, de a súlyponteltolódások, az új kihívások is. Világunk bonyolultabb, ha úgy tetszik, kaotikusabb lett. Sok minden változott 1947 óta. Akkor az LVSZ gerincét európai és észak-amerikai egyházak alkották; ma a 78 országban élő 140 tagegyházból 47 ázsiai, 30 afrikai, 16 latin-amerikai. 1994 óta a főtitkárt is a fekete kontinens adja Ishmael Noko zimbabwei lelkész személyében. A kép tehát – minden szempontból – színesebb lett…

Ugyanakkor az LVSZ-ben – ellentétben az ökumenikus világszervezetekkel – nekünk, európaiaknak még nem kell egyfajta „kisebbrendűségi érzéssel” küszködnünk. A jubileumi konzultáció főelőadását például Martti Ahtisaari volt finn elnök tartotta Európa-ház címmel. A következő nagygyűlésre – Brazília, Hongkong és Kanada után – újra az öreg kontinensen kerül sor. (Ne feledjük: az Európában rendezett utolsó nagygyűlésnek 1984-ben mi lehettünk a házigazdái!) Ha Isten éltet, 2010 nyarán Stuttgartban találkozhatunk. A főtémáról is döntöttünk Lundban: a Miatyánk központi kérésének – „…mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma…” – aktuális üzenetét keressük majd.

A jubileumi konzultáció – többek között – megvitatta azt az izgalmas tanulmányi anyagot, amely a család, a házasság, az emberi szexualitás kényes problematikájáról íródott komoly nemzetközi teológiai munka gyümölcseként. A vitaindító dokumentum hamarosan magyar nyelven is megjelenik.

Az LVSZ-tanács elfogadta az úgynevezett lundi állásfoglalást az egyház apostoliságáról és a püspöki szolgálatról. Ennek a teológiai dokumentumnak remélhetőleg pozitív hatása lesz az ökumenikus kapcsolatok alakulására.

A hatvanadik születésnap mérföldkő – akár a nyugdíjaskor közeledtének jelképe is lehetne, de az LVSZ fiatalos lendülettel törekszik a folyamatos megújulásra. Az ünnepséget ifjúsági konzultáció előzte meg. Külön projekt foglalkozik a jövő egyházi vezetőinek, kommunikátorainak a felkészítésével A kommunikatív kommunió címmel.

A remélt fejlődés meghatározó trendje kifejeződött a lundi ünnep főtémájában is: Közösségben élni a mai világban. Hatvan évvel ezelőtt egy világszervezet kezdte meg működését, amely azonban fokozatosan igazi közösséggé szeretne átformálódni. Az ötvenéves jubileumra vaskos kötet jelent meg az LVSZ történetéről sokatmondó, sokat ígérő címmel: From Federation to Communion (szövetségből közösséggé). 2003 óta a Lutheránus Világszövetség neve mellett ott olvashatjuk a fontos minőségi változásra utaló „márkajelzést”: Egyházak közössége.

Meggyőződésem, hogy ez a trend követendő egyházunkban is. A rendszerváltás utáni első években – érthetően és védhetően – a korábbi évtizedekben elsorvadt, lerombolt egyházi szervezet újraépítésére koncentráltunk. De másfél évtized után itt az ideje, hogy – Harmati Béla püspökelődöm szellemes kifejezését idézve – legyőzzük a „sola structura” (egyedül a struktúra) kísértését.

Nyilvánvalóan szükséges az egészséges, korszerű struktúra, amely azonban nem cél, hanem eszköz, és a közösség megélését kell, hogy elősegítse. A keresztény közösség első renden nem szervezet, nem organizáció, hanem élő szervezet, Krisztus-test, organizmus.

Közösségben, kommunióban, koinóniában élni kettős lehetőséget kínál: részesedem és részesítek. Elfogadom Isten ajándékait, hiszen ebből élek. De ugyanakkor mindebből másokat is éltetek, mert amit kaptam, kész vagyok megosztani és továbbadni. Ahol ez az alapvető életfunkció, lüktetés, be- és kilégzés megszűnik, ott az egyház halott szervezetté, csontvázzá torzul.

Nagyhétre, a feltámadás ünnepére készülünk. A Niceai hitvallás szavaival vallom: „várom a holtak feltámadását”, beleértve az egyházi szervezetek új életre ébredését. Ezékiel próféta látomása alapján tudjuk, hisszük, reméljük, hogy a Lélek erejéből életre kelhetnek a száraz csontok. Nem csak húsvét, nem csak pünkösd ünnepén…