A vasárnap igéje

Böjt 6. vasárnapja (Palmarum) – Fil 2,5–11

Ahogy felkapja a fejét, ahogy elkezdi mondani, hirtelen emlékeimbe varázsolja az elmúlt idők minden elveszített hangulatát. Harminc évvel ezelőtti apját látom. Ugyanazzal a hévvel magyaráz, érvel. Ugyanaz a hanghordozása, éppen mutál. Még a kockás flaneling is ugyanolyan.

Idős emberek közt ülök. A beszélgetés fáradt hangon megy, de okosan és mély hittel. Aztán egy fordulónál hirtelen magam maradok, mint egy idegen. Ők tudják, miről van szó. Régi utalás valamire, amit nem értek. Észre kellett volna vennem, hogy eddig is csupán befogadtak, mint egy vendéget. Mert ők nem azok, aminek látszanak, ilyenkor ők még mindig huszonévesek, lelkes diákok, életre készülő fiatalok. A test ugyan elaggott, de a belül őrzött valóság fittyet hány az idő múlására.

Az indulatok állandósága. Hogy lehetne páli hévvel biztatni, hogy „az az indulat legyen bennetek”, amikor az indulatok átöröklődnek, megőrződnek, megcsontosodnak bennünk? Van-e esély, hogy megváltozzon valami is gondolatainkban, mozdulatainkban, stílusunkban? Könnyen legyintünk lemondóan most az emberi változás ügyében, de azonnal szembesülünk kell – rémisztő lehetetlenségként – a Krisztus lelkévé hasonulás képtelenségével is.

Néhányan mégis felállnak, tiltakoznak és mesélnek. Mert a felfedezés, az élmény, életünk sorsfordító látványai, élményei mégiscsak tudnak új lelket teremteni bennünk.

Életemben először egy nagyon kétségbeejtő orosz utasszállító repülőgéppel repültem. A földön valóságos ócskavasnak tűnt. Az illesztéseknél rozsdás volt, a festés kopott, az anyag fáradt. Amikor elindult, a szárnya szabályosan nyikorgott. Valahogy mégis felszállt. Az ijedtségemet, hogy egy darab vason emelkedtem fel a levegőbe, hamarosan felváltotta az eufória. Felülről láttam a felhőket. Amikor végül újra szilárd földet éreztem a talpam alatt, tudtam, hogy már soha többé nem fogok tudni úgy nézni az égre, a felhőkre, mintha nem lettem volna odafent.

Egyik nyáron egy éjszaka a mezőn aludtam. Elment a vonat, nem volt szállásom. A mező biztonságosnak látszott, sehol senki. Amikor felébredtem, minden sötét volt még. Kerestem az órámat, hogy megnézzem, mennyi az idő. Akkor vettem észre, hogy néhány méterre tőlem egy ember ül, és engem néz. Talpamtól a fejem búbjáig megbénított a rémület. Az ember nem mozdult, én nem bírtam mozdulni. Percek múltán úgy éreztem, hogy csak egy módon tudom feloldani ezt a szörnyűséget, ha odamegyek, és megszólítom, lesz, ami lesz. Aztán kiderült, hogy csak egy papírzsák volt az „ember”, de a félelmet még most is érzem, ahogy visszaemlékezem.

Tudom, mi az a gondosság, mert láttam a milánói dóm tetején a kőszobrokat. Tudom, mit jelent kicsinek lenni, mert úsztam a tengerben medúzák közt. Tudom, mi az a kétségbeesés, mert csúsztam már lefelé, iszonyú mélység felé egy hegyen. Tudom, mi az az összhang, mert egyszer játszottam egy zenekarban csembalón.

Láttam Pali bácsit, Árpi bácsit, Miklós bácsit, János bácsit. Ismertem Zoltánt, Gábort, Andrást. Találkozások. Voltak, akik szerettek, és voltak, akik nem. Születések és halálok. Belém írták jeleiket. Találkoztam megformált emberekkel: Robinson Crusoe, Boka János, Jean Valjean, Aljosa, Athos, „édesapám”. Az emberség hányféle arca! Mind-mind egy-egy véső, kalapács, pattintás, simítás. „Az az indulat legyen bennetek…!”

Láttam Krisztust.

Látom Krisztust.

Jön befelé a városba szamár hátán ülve. Hallgatja a dalt, talán együtt énekel a többiekkel. De nincs velük igazán együtt. Hihetetlen magánya gondolataiba száműzi.

Szinte érzi a bőrén, ahogy elveszti Isten alakját, és emberré torzul. Nem a valódi emberré, amelyet látni szeretne, hanem az Istentől elszakadt, elfajzott emberré.

Ahogy megy a szamár előre a jeruzsálemi utcán, ő úgy szórja szét az emberek közt a zsákmányt, nem tart meg magának semmit.

Lemeztelenített, megalázott lélekkel nézi a felemelkedő kezeket; néhány óra még, és ökölbe szorulnak majd ellene. Amikor hozzáér véletlenül egy pálmaág, összerezzen, mert úgy tűnik számára egy pillanatra, mintha korbácsütés lenne.

Látom Krisztust. Ahogy emberségében megalázva emeli fel az embert igazi emberré. Ahogy világosodik a szem, „kisimul” az ököl, ahogy az indulat olyan indulattá válik. A látvány lélekké válik. Hogy én is olyanná legyek.

Koczor Tamás