A vasárnap igéje

HÚSVÉT ÜNNEPE – Ézs 26,14.19

Ézsaiás két ellentétes világról szól a két kiragadott versben, mely ünnepi alapigénk. Az egyikben „a halottak nem élnek, az árnyak nem támadnak föl”, a másikban viszont „életre kelnek halottaid, föltámadnak a holttestek”! Mi vajon hol lakunk, melyik világ polgárai vagyunk?

Kérdésünket, kétségünket Scholz László egyik énekszövegének két sora segít megfogalmazni: „Hová forduljon, merre térjen / A föld tébolygó vándora?” (EÉ 396,1) Ellentmondásos életérzésünket hűen fejezi ki, hogy a két világ határmezsgyéjén vándorolunk, „tébolygunk”… Az örök éjszaka és az örök nappal között vezet földi zarándokutunk. De nem mindegy, hogy alkonyban vagy hajnali derengésben vándorolunk-e. Nem mindegy, hogy az örök éjbe vagy az örök nappalba torkollik-e életutunk.

A próféta fantasztikus képpel válaszolja meg emberlétünk legsúlyosabb, a szó legszorosabb értelmében vett élet-halál kérdését: „Ébredjetek, és ujjongjatok, kik a porban laktok! Mert harmatod a világosság harmata, és a föld visszaadja az árnyakat.” Igazi húsvéti evangélium, feltámadáshit szólal meg az ószövetségi próféciából. S ezen csak az lepődik meg, aki nem figyel az összefüggésekre, a forrásra. Ézsaiást joggal nevezhetjük az Ótestamentum evangélistájának, aki már korábban így jövendöl: „A nép, amely sötétségben jár, nagy világosságot lát. A halál árnyékának földjén lakókra világosság ragyog. (…) Mert egy gyermek születik nekünk…” (Ézs 9,1.5)

Krisztus születésekor a betlehemi éjszakában a világosság harmata szállt le a kitikkadt földre, hogy felüdítse az Istenre szomjazó világot. Húsvét hajnalán is ez, a csüggedés és halál árnyait elűző, hajnali „Harmat” lépett ki győztesen sírjából. Ezzel a képpel találkozunk az egyik, Jézus által is idézett messiási zsoltárban: „Néped önként követ szent öltözetben, ha sereget gyűjtesz. Mint hajnal méhéből jött harmat, olyan a te ifjúságod.” (Zsolt 110,3)

Isten harmata nem azonos az értelmező kéziszótárban ekképpen körülírt természeti jelenséggel: „A szabadban hajnalban vagy alkonyatkor lecsapódó légköri nedvesség.” A Bibliában a harmat az Úr áldásának ősi szimbóluma. Izsák is többek között így áldja meg Jákóbot: „Adjon neked az Isten égi harmatot…” (1Móz 27,28) A Jubileumi kommentárban ezt olvashatjuk: „A harmat a megelevenítő isteni erő jelképe…”

Ez nem valamiféle titokzatos, személytelen, mennyei energia, amelyről a Talmud így tanít: „A hetedik égben őrzött harmat megelevenítheti a halottakat…” Hitünk szerint az Atya és a Fiú által elküldött Lélek az, aki megelevenít. A Kis káté róla vallja: „…az ítélet napján engem és minden holtat feltámaszt…” Nem véletlen, hogy Paul Gerhardt gyönyörű pünkösdi énekében is megjelenik a harmat képe: „Lehulltál, mint égi harmat, / Leküldött a szeretet. / Mit Atya és Fiú adhat, / Mind miénk lett teveled. / Mennyei kincseiddel / Lelkem-testem áraszd el! / Ne hagyj üresen, szegényen, / Szentlélek, drága vendégem!” (EÉ 237,3)

Isten harmata a világosság harmata, a hajnal harmata, a Lélek harmata. Mégis gyakran megkísért minket, keresztényeket is a posztmodern, posztkrisztiánus, dekadens világfájdalom, a kesergő önsajnálat, mely szerint minden hanyatlik, lefelé tart, fogyunk, pusztulunk, elpusztulunk… Ez a népbetegséggé vált hungaropesszimizmus összeegyeztethetetlen a feltámadás evangéliumával, a keresztény reménységgel.

A nagypéntek hajnalán hitében és reményében csődbe jutott Péter apostol később mégis azt vallja, hogy Isten „újjá szült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre” (1Pt 1,3).

Mit jelent a húsvéti fordulat a tanítványi életben? Tökéletesen illusztrálja ezt a „péterfordulás”! A gyáva Péter, aki húsvét előtt a főpap udvarában még azt is letagadja, hogy valaha ismerte a názáreti Jézust, a feltámadás fényében így bátorít: „…legyetek készen mindenkor számot adni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek élő reménységet.” (1Pt 3,15)

Kötelezően pesszimista, panaszkodó világunkban, egyházunkban szinte gyanús, aki hitet tesz élő reménységéről. Pedig ez a reménység nem fényűzés, nem luxus, hanem a Feltámadott tanítványainak alapvető életmegnyilvánulása. A kétségbeesés viszont bűn, ahogy a reménység teológusa, Jürgen Moltmann fogalmaz sokatmondó címmel megjelent reménytanában: Minden végben kezdet rejtezik. Reálisan látja, hogy az egykor kereszténynek mondott Európa „kialudt remények kiégett krátervidéke”. Ugyanakkor bátran hirdeti, hogy „a feltámadás reménye a pusztítás hatalmai elleni lázadáshoz vezet”.

Ez a „forradalmian” új történelemszemlélet szólal meg Ézsaiás próféciájában, „aki bizonyos volt abban, hogy az egész emberi történelem egyetlen közös esemény felé tart, amelyet Isten már előre elkészített” (Barry Webb).

Mi motiválja, mi élteti, mi hitelesíti ezt az új látást, ezt az élő és éltető reménységet? A választ húsvét hajnala óta ismerjük és hirdethetjük: Krisztus feltámadt! Valóban feltámadt!

Gáncs Péter