A vasárnap igéje

HÚSVÉT 2. NAPJA – 1Sám 2,1–6

Hatalmas erő sugárzik Anna hálaénekéből. Egyedülálló, ahogyan szava feltör a mélyből, és vall arról a szabadításról, amelyet átélt.

Ezzel a feltörő öröménekkel csak az a mélység állítható párhuzamba, amelyben ő maga szenvedett. A megvetettség, a kirekesztettség és a bántó megjegyzések sokasága fokozatosan és kegyetlenül erősítették benne azt az érzést, hogy egész élete értelmetlen, céltalan. A gyermek nélküli élet – az akkori társadalmi felfogás következtében – elviselhetetlenül kemény megbélyegzéssel és belső fájdalommal járt.

Anna számára az egyetlen járható út az Istennel való kitartó beszélgetés. A zarándoklat, mégpedig olyan szinten, amilyenre igazán csak a törhetetlen energiával és hittel bíró, erős és valóban kegyes emberek képesek. El lehet képzelni a káromló szavakat, amelyek a templom felé vezető ösvényen érték. Átérezhetjük személyes gyötrelmét, amikor meg kellett tapasztalnia, hogy a riválisoknak, a versenytársként fellépő útitársaknak minden könnyedén sikerül, egyedül ő a szerencsétlen és eredménytelen. Emberi forgatókönyv alapján ebből a helyzetből nincs kivezető út. A kör bezárul.

A környezet is csak azt tudja felerősíteni, hogy aki ennyire mélyre kerül a problémáival, nem találhat egykönnyen kapaszkodót. A fogódzó nincs a keze ügyében. Perspektíva sincs más, mint a kiszakadás és a magányba való kényszerű bezárkózás. Már-már érik az általános emberi következtetés: nincs helye az ilyennek a sikeresek és eredményesek közösségében.

Ebbe a sötét tónusú előtörténetbe érkezik meg a fordulat. Sámuel születése, a teljesen új kezdete. Egy pillanat alatt eltűnik a szégyenfolt, és hihetetlen erejű fény veszi körül az életet. A szerencsétlenség boldogságba, a szomorúság örömbe fordul. A gyermek születésével mintha teljesen elölről kezdődne az élet. Az isteni sorsfordítás páratlansága mutatkozik meg előttünk: most minden új, és minden jó. Szinte visszhangzik az ősi mondat a teremtés hitvallásának soraiból. Olyan esemény történt, amelyhez nem lehet más kommentárt fűzni, csak ezt: „Az Úr megöl, és megelevenít, sírba visz, és felhoz onnét.” (6. vers) Másnak itt nincsen semmi esélye. Egyedüli cselekvő az Isten. Erre ráébredni és ebben megtapasztalni a valóban újat – ez a húsvéti üzenet igazi tartalma.

Több ez annál, mint amikor el szoktuk mondani: csodával határos módon megmenekültünk, bár csak egy hajszálon múlott az életünk… Nem szerencsés, ha büszkén és kérkedőn emlegetjük, hogy ügyességünk és talpraesettségünk mentett meg minket a végső bukástól. Ez esetben teljesen másként, azzal az alázattal kell közelednünk, amely alkalmassá tesz arra, hogy felfedezzük életünk nagy lehetőségét, és képessé tesz bennünket arra, hogy elfogadjuk a teljesen más, az emberi logikától eltérő eljárást.

Anna életében többé nem a korábbi szürkeség és lehangoltság uralkodik. Nem marad fenn a félelem és a bezárkózás állapota. Az újnak megfelelő magatartás pedig a több ezer éves himnusz újraéneklése. Olyan erővel és örömmel, amelyre mindenki odafigyel. Ha megtapasztaljuk és elfogadjuk Isten Lelkének páratlan erejét, az életkedv és az életöröm mindennapi valósággá válik.

A legnagyobb ellenség – a halál – feletti győzelem éneke húsvét második napján sem lehet halkuló, erőtlen vagy visszafogott. Krisztus győzelme – és vele a páratlan fordulat elérkezése – a mélyből feltörő ünnepi énekkel fejezhető ki igazán.

Hatalmas különbség van aközött, hogy meg vagyunk győződve Krisztus halál feletti győzelméről, vagy pedig csak kívánjuk és szeretnénk ezt a győzelmet, a „jó lenne, ha így lenne” bizonytalanságával. A bátor húsvéti ének ma is összeköt minket a kezdeti örömmel. Az ehhez való visszatérés a legradikálisabb változást hozza életünkben: túllátunk a sírokon, a rájuk helyezett kereszteken vagy kemény köveken. Odáig, ahol tiszta ének szól, és Isten páratlan cselekvése a jövőnk.

Erre gondoljunk az idei húsvéthétfőn, amikor arra is emlékezünk, hogy a 20. század egyik mártírját, Dietrich Bonhoeffert éppen április 9-én végezték ki 1945-ben. Jusson eszünkbe Anna hálaéneke, amikor Bonhoeffer szép énekét zengjük újra: „Áldó hatalmak oltalmába rejtve…”

Idén akkor volt először húsvéti érzésem, amikor egy kora tavaszi reggelen egy kihalófélben lévő északnémet tengerparti falu hatalmas gótikus téglatemplomát mutatta meg csoportunknak egy idősebb asszony. Amikor befejezte az idegenvezetést, és kifelé jöttünk a templomból, én pedig éppen elkezdtem szövögetni a gondolataimat a kihaló gyülekezetről, megállított minket. Azt kérte, várjunk egy percet, mert egy kicsit megkondítja a harangokat. „Igaz, hogy csak tízen-húszan ülünk itt vasárnaponként, de a harangjaink messze hallatszanak, és páratlanul szépen szólnak…” – mondta. Öröm és egészséges büszkeség áradt a templomot őrző törékeny asszony szavaiból; belőlem egy pillanat alatt kitakarította a feltörő szürkeséget, és elhozta a reményt.

Szabó Lajos