Keresztény szemmel

Bizony mondom neked, ezen az éjszakán, mielőtt megszólal a kakas, háromszor megtagadsz engem. (Máté 26,34)

Az éjszaka olyan fekete volt, mint az írástudók koromfestéke, és olyan csípős, mint a mustármag.

Ama názáreti Jézust, aki új hitet hirdetett, és oly nagy sokaságát gyűjté maga körül a hiszékeny tudatlanoknak, már elvitték Kajafás főpaphoz, hol egy alacsony szobában az írástudók és a fiatal életet irigyelő vének már egybegyűlének vala. A názáreti fakószőke haja, napégette arca és veres szakálla eltűnt az ajtóban, és az ajtó becsapódott utána.

A szolgák, poroszlók, kíváncsiak és tolvajok, akik fustélyokkal, fütykösökkel, ütő- és nyúzószerszámokkal voltak fölfegyverezve, kívül maradtak. Egyikük a papi szolgák ruháját viselte, és fehér rongydarabokkal nyomogatta a füle helyét. Nyögött, siránkozott, sziszegett a fájdalomtól:

– Legalább beeresztenének, hogy látnám a végét is… Az ember elveszti a fél fülét, mint valami férges kutya, aztán még ki is rekesztik a mulatságból.

– Ne pityeregj, Málkus – mondta egy fekete pofájú, akit sok tolvajlással gyanúsítottak már –, ne sajnáld a félfüledet, elég nagy a másik. Ami odabent folyik, az nem nekünk való; csűrés, csavarás, csak nyargalnak a szavakon, mint a szamáron szokás. Megtudunk úgyis mindent, holnap lesz az igazi mulatság… Ezt biztosan kiszögezteti a helytartó, mert nagyon sok embert elbolondított.

Málkus megvigasztalódott egy kicsit, és beljebb hívta a fustélyosokat:

– Gyertek – kiáltott feléjük –, gyertek egy kicsit hátrább az udvarba. Rakjunk tüzet, és várjuk meg a végét… éjfélnél előbb úgyse végeznek vele, mert nagyon ravasz ember; érti a módját a beszédnek.

Beljebb vonultak, tüzet raktak, és letelepedtek valamennyien. Csöndesen elbeszélgettek. Mondták, hogy nem illő dolog, ha ama csepűhajú názáretihez hasonló tudatlan emberek belékontárkodnak a bölcsek dolgaiba. Egy szőke római katona pedig szitkozódva recsegte a barbár júdeaiak fülébe, hogy ilyen bolondosak csak itt akadhatnak ezen a gyalázatos földön, és hogy az, amit a názáreti hirdetett, izgatás a császárság ellen.

Ugyanekkor egy csapzott hajú, kócos szakállú ember lapult a főpap kerítéséhez. Piszkos tarka köntöst viselt, mezítláb volt, és egész külseje elárulta, hogy távolabbi vidékről való parasztember. Egy ideig hallgatózott, szemlélődött, de aztán besomfordált a kapun, és mert nyilván látni akarta ő is a mulatság végét, szép lassan a tűzhöz lépegetett. Éppen a római mellé került, a császár dicső zsoldosa pedig arrébb húzódott.

– Ülni se lehet már a tetvesektől – káromkodott –, kitúrják az embert a helyéből a bélpoklosok… Itt mindenki ilyen orcátlan.

Most már a kockajátékról folyt a szó, és a fekete pofájú tolvaj azt magyarázta, hogy ha csak háromszor perdíti meg az ember a követ, úgy esik vissza, ahogy feldobták. A római zsoldos nem hagyhatta szó nélkül:

– Te akarsz beszélni a csalásról? Te sündisznó! Gyere el egyszer közénk, majd meglátod, hogy kell kockázni. A kövér kapitány, akit úgy hívunk röviden, hogy bikacsek, kilencszer dobja ki neked egymás után a kilencet…

Ült köztük egy hajlott orrú, borostás, halvány képű sovány férfi is, aki mindig gyomorrágásban szenvedett, és akit Iskariótnak vagy Júdásnak is neveztek. Ez az Iskariót még jobban összegörnyedt, mint máskor, és izzadt tenyerében ezüstpénzeket számolgatott:

– Egy, kettő, három, négy… – haladt végig körmével a pénzdarabok bordáján.

– Kilencet? – kiáltott a fekete pofájú. – Nahát, azt nem hiszem… Háromszor-négyszer én is megcsinálom, de kilencszer egymásután nem lehet.

– Kilencszer meg tízszer is kidobja, ha mondom! – ordított a katona.

– Hét, nyolc, kilenc… tizenkettő – mondta magában a gyomorrágásban szenvedő, aki összezavarta a számadást, és megint elölről kezdte az ezüstpénzek bordáit pattogtatni. – Egy, kettő, három…

E pillanatban nyílt az ajtó. Mindnyájan odanéztek, de csak egy árus jött ki, egy árus, ki a templom előcsarnokában szokta dicsérni portékáit.

– Gyere ide! – kiáltották feléje a tűz mellől. – Hogy kerültél be?

– Tanú voltam a törvénytevésnél.

– Mit csinálnak odabent? Mit mondtál nekik?

– Azt, hogy a názáreti ellensége a régi hagyományoknak, és árt a kereskedelemnek. Ki akart kergetni bennünket a templom előcsarnokából… Pedig ha a kereskedőt kikergetik, akkor ugyan ki fogja fizetni az adót?

A gyomorrágásban szenvedő megint összezavarta a számlálást.

– Tizenhét, tizenhét, tizenhét – hebegte, aztán újra kezdte. – Egy, kettő, három…

Félig mezítelen szolgálóleány lépett a tűzhöz, melengette a lábát, amely megfázott a konyha hideg kövén. Szeme reátévedt a csapzott hajú, kócos szakállú parasztra:

– Nini – mondta hirtelen –, te is a galileabeli Jézussal valál!

A tűz körül beszélgetők reátekintettek az idegenre. De az idegen nyomban megfelelt:

– Nem tudom, mit beszélsz – mordult reája –, te piszkos vászoncseléd…

A borostás képű Júdás lesütötte a szemét, és elölről kezdte a számolást.

A szolgáló büdös parasztnak nevezte a kócos szakállút, a szakállas se hagyta magát, de már nem törődött civódásukkal senki se, mert új tanú lépett a tűzhöz.

– Elmondtam – újságolta a tanú –, hogy azzal dicsekedett, hogy az ég és a föld elmúlik, de az ő beszédei semmiképpen el nem múlnak.

– És mit mondtak az írástudók?

– Nem mondtak semmit, csak a fejüket csóválták. Csak Kajafás kérdezte a názáretit, hogy így vagyon-e.

– És a názáreti?

– Olyan halavány, mint a fehérített vászon, egy szót se szólt még, mióta bevitték.

És a gyomorrágásban szenvedő ismét összezavarodott:

– Huszonnégy… huszonhét… huszonnégy… – És újra kezdte: – Egy… kettő… három…

Sok tanú jött még egymás után, a tűz körül ülők sokszor felindultak a fölháborodástól. Mégis, a legnagyobb szörnyűködés akkor támadt, mikor egyik elmondta, hogy a názáreti Jeruzsálem pusztulását is prófétálta.

– Jeruzsálem? – kiáltotta a katona. – Ameddig mi itt vagyunk, addig ugyan prófétálhatja… Márpedig itt maradunk, mert a császárok hatalma vég nélkül való. De látjátok, most már ti is látjátok, ugye, hogy a császár ellen lázít!

Egy másik szolgáló szemtelenkedett a tűzhöz, elbámult tátott szájjal, nem értette, miről beszélnek, de hogy a názáreti nevét hallotta, reámutatott a kócos szakállú parasztra:

– Ez is a názáreti Jézussal vala! – mondta az ott levőknek.

– Én? – hüledezett a paraszt. – Hiszen én nem ismerem ezt az embert.

A borostás képű Júdás megint elölről kezdte az ezüst siklusok számolgatását.

Aztán egyszerre ketten léptek ki a teremből.

– Mi voltunk a főbenjáró tanúk – dicsekedtek a tűznél –, minket hagytak utoljára.

– Hát mit vallottatok?

– Azt, hogy a názáreti azt mondta: leronthatom az Isten templomát, és három nap alatt felépíthetem azt…

– Három nap alatt? – kiáltott a római. – Ez aztán szemtelenség. Hanem a főpap se hagyta magát, ugye?

– Nem bizony – mondták egyszerre a tanúk –, fölugrott, aztán megkérdezte a názáretitől, hogy hallja-e, milyen tanúbizonyságot teszünk ellene.

– Hát aztán?

– A názáreti hallgatott, de Kajafás nem hagyta. Azt mondja neki: az élő Istenre kényszerítelek téged, hogy mondd meg nekünk, ha te vagy-é a Krisztus! Erre a názáreti csak azt mondja: te mondád! A főpap megszaggatá a maga ruháit, és mondá, hogy nincs szükség többé bizonyságra, ez az ember Istent káromolta.

– Hát aztán?

– Aztán a vének azt mondták, hogy méltó a halálra. Szembeköpdösték, arcul csapdosták, botokkal verték, mi is ütöttünk rajta egypárat. Hanem a legügyesebb volt egy poroszló; az bekötötte a názáreti szemét, arcul csapta, aztán azt mondta: prófétáld meg nekünk, Isten fia, kicsoda az, aki üt téged!

A híradásnak megörültek a tűz körül üldögélők. A római katona szívből nevetett:

– No, az aztán értette a módját – kiáltotta –, az, aki bekötötte a szemét, huncut fickó lehet.

Júdás most már befejezte a számlálást.

– Harminc… harminc… harminc – mondogatta dermedő tagokkal, és fölállott, hogy elmenjen, nyilván azért, mert már tudta a názáreti végét.

Málkus még mindig a füle helyét szorongatta. Most, hogy balfelé fordult, hirtelen ráismert a tűznél melegedő kócos szakállúra:

– Ez az, ni! – kiáltotta. – Ez csapta le a fülemet, ez a sárga fogú, ni.

– Ott se voltam, színit se láttam – esküdözött a kócos paraszt.

– Még kardod is volt, ott álltál a názáreti mellett.

– Sohase volt nekem kardom, szegény halászember vagyok.

Ekkor többen is mondották egyszerre:

– Bizony, hiába tagadod, te is közülök való vagy; hiszen a te beszéded is elárul téged.

– De bizony én nem vagyok közülök való… A rossz betegség essen belém, a férgek rágjanak meg elevenen, ha ismerem azt az embert.

És amint ezt mondta, a háta mögött az ólban megszólala a főpap kakasa.

A tűz pislákolt, hűvös hajnali szél borzongott át az udvaron, és oszladozni kezdtek a fustélyosok, kíváncsiak, szolgák, poroszlók. Lehajtott fejjel, meggörnyedve megindult a kócos szakállú paraszt is, mert fáradt volt, és nyilván aludni akart térni, hogy már megtudta a végét.

És kimenvén az udvarról, a harmadik szomszédban keservesen sírni kezdett. Senki se járt arra, senki se kérdezte, miért ontja oly sűrűn könnyeit. A falnak támaszkodott, nem is látta, hogy valakit himbál a szemközti görbe olajfa ágán a hajnali szél.

A hintázó ember nyakán kötél, orra hajlott, sovány képe borostás, amíg élt, mindig gyomorrágásban szenvedett, és Iskariótnak vagy Júdásnak is nevezték.

Ez történt csütörtöktől péntekig.

Török Gyula