Kultúrkörök

Egyszer egy kislány, nevezzük Bertának, festeni kezdett. A napocskához kiválasztotta a legragyogóbb sárgát, és lendületesen egy kört kent a papírra, majd buzgón a napsugarak egyeneseibe kezdett. A tanítónő rászólt: „Nem ilyen a nap! A nap egy hatalmas, izzó gömb!” Berta aztán elkeseredve panaszkodott: „Én nemcsak azt szeretném festeni, ami van, hanem azt is, amit gondolok.” A tanítónő már elfelejtette, amit Berta még tud. Azt, ahogy a legnagyobbak is alkotnak: abban, amit látnak, megmutatják azt is, amit éreznek.

Munkácsy Mihály a 19. század világszerte ünnepelt festője volt. Jó szerződések, pénzes megrendelők segítették őt az alkotásban, de nem elégítette ki a nyers életképek, a pazar szalonok, remek portrék és reszkető levegőjű tájak témaköre. Szenvedélyesen kereste a „nagy témát”, amellyel még többet mutathat meg az emberből. Az idős Milton és a haldokló Mozart szenvedő személye aztán elvezette őt a passió történetéhez. Úgy érezte, Krisztus alakjában megfogalmazhatja azt a tragikumot, amely mindig is foglalkoztatta.

Számtalan tanulmány, vázlat előzte meg a képek végső megalkotását. Eredeti tervét, hogy a Krisztus Pilátus előtt (1881) és az Elvégeztetett! (1884) jelenetei után a feltámadást festi meg, végül megváltoztatta. Így készült el később az Ecce homo! (1896).

Munkácsy a historizáló vallásos festők közé tartozott, akik korhű öltözetekben próbálták meg az ókori jeleneteket rekonstruálni. Az első festmény nagy hatású kompozíciójában a Jézus halálát őrjöngve követelő vagy gúnyosan összesúgó írástudók között fenségesen magasodik Jézus fehér ruhás alakja. Pilátus szkeptikus távolságtartással néz maga elé, egy háttal álló római katona próbálja visszatartani a fanatikusokat. Vörös köpenye Krisztus valóságos és gúny tárgyává tett királyságára utal, a kezében tartott lándzsa pedig halálát vetíti előre. Pilátus bal keze ujjain hármat mutat, mintha számolna. Megadta Jézusnak az ókori római joggyakorlat által előírt három esélyt a védekezésre, Jézus azonban néma maradt.

A Kálvária-jelenet feszületei a kép szélére kerültek. A bal lator magányosan gyötrődik, a jobb Jézusra néz. Az alakok többsége épp elindul a tett helyszínéről. Egyesek beszélgetve, mások kárörömmel, tanakodva vagy visszanézve. Jézus szerettei még a kereszt alatt időznek, s ott van a katona is, aki megnyitja majd Jézus oldalát. A lándzsa kész, hogy Jézus oldalából a megtisztulásunkra ajándékozott vér és víz fakadhasson. Titokzatos a fehér lovon ülő férfi alakja. Arcában az első kép Jézusának vonásait ismerjük fel. Sokak szerint ő Jézus alteregója, a feltámadt Jézus előképe.

Elég lett volna ennyi utalás a húsvétra? Ezért került más téma a harmadik vászonra? Pilátus lendületes mozdulattal mutat a megvert, megcsúfolt, szenvedő tekintetű Krisztusra: „Íme, az ember!” A tömegben mindenféle alakot látunk. Férfiakat és nőket, gyerekeket és öregeket. Jézus halálát követelőket és olyanokat, akik inkább szoronganak. Csúfolódókat és szomorúakat. Pilátus meg is korbácsoltatta, hátha a fenyítést elegendőnek tartják majd Jézus ellenségei. Aztán utolsó megmentési kísérlete is kudarcot vallott, Barabbást szabadította ki a tömeg. Jézus – örök érvényűen – vállalta a helyettes áldozatot. Barabbásért és mindnyájunkért. A tömeg mögött egy árkád kettős íve sejlik fel, Mózes kőtábláinak formája. Az a törvény oldala. Pilátus pedig Jézusra mutat: „Íme, az ember!” Ez az evangélium oldala.

Miért ezt a témát választotta a festő harmadiknak? Saját szenvedései, megbomló elméje ingatták meg a feltámadásba vetett hitét? Vagy kínlódásainak, belső tragédiájának akart erőteljesebb formát adni? (Hiszen műtermi, beállított jelenetek fotói után festett, és saját magát is keresztre kötöztette. Nemcsak azért, hogy a megfeszülő izmokat, a behorpadt hasat jól modellálhassa, hanem hogy a belső kínt is megmutathassa.) Az emberi szenvedés fontosabb lett volna számára, mint Krisztus passiója? Hiszen az érzelmi csúcspont valóban az Ecce homo! S ezt ki kellett mondatnia valakivel! Kellett egy olyan kompozíció, amely kevésbé színpadias, és a nézőt inkább bevonja a jelenetbe és állásfoglalásra készteti? Lehet, hogy Krisztus magárahagyottságának fokozatai egészültek így ki? A szerető Úr magánya az emberek között – ez az evangélium egyik legnagyobb emberi drámája. A jó és a rossz, a szabadság és a zsarnokság szembeállítása, a fanatikus gyűlölet, a hatalom szkepszise és – a megfestett gyermekekben – az új korszakba, a jövőbe vetett hit egymás mellé helyezése volt fontos?

A nagy művészet úgy éli meg a misztériumot, a felfoghatatlant, hogy esztétikai eszközökkel tudja megéreztetni másokkal. A kérdésekre nem szabad dogmatikus válaszokat keresnünk. Mindnyájan találjuk meg a saját válaszainkat. Vállaljuk a szembesítést, valljunk színt, hogy mi hol állunk, nekünk mit üzen a mester. És a Mester.

Z. Zs.