Keresztény szemmel

„– Hiszel-e a Feltámadásban? – / Hagyjátok ezt a bús-édes mesét” – kérdés és válasz Reményik Sándor, a legendásan hívő, istenes költő Igaz beszéd hitem dolgában című versének befejező szakaszából. A költő életművében ez a keserű, helyenként ironikus hangú, kiábrándultságot is tükröző, negatív bizonyságtételt jelentő vers egymaga áll szemben a számos gyönyörű, mély hitről tanúskodó költeménnyel. Sajátosan erősíti a pozitív üzeneteket, hiszen csak a felszínes rajongás nem ismeri a kételyeket. Amiért idekívánkozik, az a feltámadáshit megkérdőjelezése.

Általánosságban indulnak a vers kérdései: „Most vallani kell, végsőt vallani. / – Volt-e hited egy szikra bárcsak? –” És jön a válasz: „Pár porszeme reámtapadt / Hívő lelkek virágporának.” Innen több, a keresztény életben felmerülő kérdés után érkezik meg a költő a vers csúcsaként a feltámadáshithez. Mert ez a vízválasztó, a kérdések kérdése.

Erre épül a páli dogmatika is. „Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is” – írja az apostol 1Kor 15,14-ben. Mert a bűn következménye a halál, a feltámadás pedig győzelem a halál felett.

A húsvéti lecke azonban még nehezebb. A feltámadás ünnepe szembesít a keresztény hit alapkérdéseivel, amelyekről hetente vallást teszünk. A minden keresztények egyetemes hitvallásában, miután vallottunk az Atyáról, a Fiúról és a Szentlélekről, így vallunk összegzően arról, mit hiszünk: „…a szentek közösségét, a bűnök bocsánatát, a test feltámadását és az örök életet.”

Nagyívű sorrend ez, minden eleme nélkülözhetetlen. A test feltámadása is, hiszen ez vezet az örök élet realitásába. Igen, húsvét szól Krisztus feltámadásáról, és szól testünk feltámadásáról is. Húsvéti meditációmban ez került a középpontba.

A magunk képére próbáltuk, próbáljuk fordítani a csodát. Az Istenfiú Isten és ember. Nehezen szembesülünk az ember Jézus történetével. Példája reflektorfénybe állítja önzésünket, indulatainkat. Híressé vált Keken András gondolata: „Ha kiderülne, hogy alaptalan a hitünk, tévedtünk, én akkor is Jézus-párti, az ő követője lennék.” A lelkész sokat megvalósított a krisztusi példából; akikkel találkozott, azok közül sokaknak az élete megváltozott.

Húsvét erről szól. Az ember Jézus szenvedését, kínhalálát követő csodáról, feltámadásáról és arról, hogy ez megváltoztatta nemcsak a történelmet, de mindnyájunk életét is. Esélyt kaptunk az örök életre.

De mindezt sajátosan hárítjuk: szívesebben gondolunk Jézusra mint isteni személyre. Így nem annyira nyomasztó, hiszen mi emberek vagyunk, nem várható el tőlünk, hogy kövessük őt. És jobban hihető az isteni személlyel megvalósult csoda.

Az értünk az Atyánál közbenjáró Fiút is inkább isteni mivoltában fogadjuk el. Ez azért is félrevezető, mert elfedheti az Atyát. Az egészséges kegyességben helye van az Atyához, a Fiúhoz és a Szentlélekhez fűződő viszonynak egyaránt.

Húsvét nagy kérdése, hogy hiszel-e a feltámadásban, az üres sír csodájában, a test feltámadásában. Nem a lélek megelevenedéséről szól az Írás, hanem a test feltámadásáról, amelyben a test és lélek egységet jelent.

A hitvallás szembesülés. Hiszel-e a test feltámadásában, az örök életben?

Szívesebben materializáljuk kereszténységünket, ez testhezállóbb, mint a hit útja. Készek vagyunk például hadakozni azért, hogy az európai uniós alkotmány preambulumában megjelenjen a földrészünk keresztény gyökereire való utalás. Az egyházat érő vélt vagy valós sérelmek miatt akár tüntetünk is, beleesve az evangéliumot helyettesítő politikum csapdájába. Pedig a hit nem pótolható harcossággal, e világi ügyekért való hadakozással.

Húsvét másról üzen: Krisztus követéséről. A feltámadásról, a test feltámadásáról. Az ember megmeneküléséről az Atya döntése, a Fiú cselekedete révén. A csoda mindig titok is. A jézusi példa felemel, de olykor – méltatlanságunkkal szembesítve – bénít is. Így járt a költő, amikor megrendült hitéről tett vallomást. De verse arról is üzen, hogy ne restelljük hitetlenségünket.

Nincs a megmaradásnak más útja, mint az, amelyet a hitvallás jelöl ki. Élni a szentek, a Krisztushoz tartozók közösségében, erőt nyerve a bűnök bocsánatában, a feltámadáshitben és az örök élet reménységében. Nem könnyű, nem statikus helyzet ez, újra meg újra kegyelemre szorulunk.

Frenkl Róbert