evél&levél

Elgondolkodtató és a negyven év tudatformálásának jellegzetes terméke jelent meg az Evangélikus Élet március 25-i számának címoldalán Hitelesen imádkozni címmel. Az okot az adja, hogy március 15-én a budai reformátusok imanapot tartottak országunk jövőjéért. Sajnos azt nem írja a szerző, hogy ezen részt vett volna, s nem is idéz onnan konkrét tényeket, amivel igazolná a mondanivalóját.

Viszont alkalmazza a bevett módszert, hogy igyekszik mindenkit és mindent viszonylagossá tenni, hogy lejárassa azt. Leírja egy olyan végletes, de nem biblikus elvárását, amivel mindenkinek az imádságát meg lehet kérdőjelezni, mert hisz bűntelen ember nincs: „…az imába foglalt szavak (a nemzeti megújulás, a nemzet felemelkedése, a felívelő gazdaság, az erkölcsi megtisztulás a közéletben és így tovább) az imádságnak csak a formáját mutatják meg, de a valós tartalmát közvetlenül nem. Nem csak az számít, hogy miért imádkozunk, még csak nem is a hogyan az igazán döntő, hanem a mit – vagyis a lelkünk mélyén rejlő tartalom, a szív szándéka és gondolata (…) határozza meg az ima valódi értékét.”

Aztán később így folytatja – és itt bújik ki a szög a zsákból, mert ezt hallottuk az elmúlt negyven év során számtalanszor: „…a szekuláris világból sokan foglalják bele egyházkritikájukba azt is, hogy a keresztény emberek imái sok esetben nem hitelesek. Mert amíg az imádságok szövegei formájukban látszólag tartózkodnak a politikum és a politikai állásfoglalás explicit kifejezéseitől, aközben néha sajnálattal tapasztalható, hogy a keresztény egyházak bizonyos közéleti megnyilvánulásaik során vezetői (…) szinten artikulálják, hogy melyik politikai oldal mellett és melyik ellen foglalnak állást. S az egyébként magánemberi szférába tartozó pártpolitikai preferenciák kinyilvánításával…”

Azt hiszem, ezekben a sorokban csúcsosodik ki a cikk mondanivalója: „…hogyan tekinthető hitelesnek egy nemzeti felemelkedésért elmondott ima, ha közben az imádkozó a szívében gyűlölettel gondol az egyik politikai oldalra (esetleg saját nemzetének felére), és valójában azért imádkozik, hogy Isten valósítsa meg azt a politikai forgatókönyvet, amelyet ő és sok társa helyesnek gondol? (…) …milyen mértékben jelenik meg a minősítés, az ítélkezés, a bírálat mozzanata és a »legyen meg a mi akaratunk« gyűlölettel keveredő mentális agressziója?”

Sajnálom, hogy nem olvasta a cikk írója újságunk február 18-i számában Fabiny Tamás püspök cikkét Egy közszereplő beismerő vallomása címen. Ott azt a bírósági ítéletet köszöni a szerző, hogy bizony a püspökök és a papok közszereplők. Ezzel a világi bíróság is kimondta, hogy vége a sekrestyekereszténység gondolatának, amit az elmúlt negyven évben ránk akartak kényszeríteni, s amit ez a cikk újra sugároz.

Kár, hogy a szerző nem közöl példát erre az állítására: „…a keresztény egyházak (…) vezetői (…) szinten artikulálják, hogy melyik politikai oldal mellett és melyik ellen foglalnak állást.” Ugyanis nem emlékszem ilyenre! Amikor egyháziak abortuszról, eutanáziáról, tizennyolc évesek meddővé tételéről, a közélet tisztaságáról, tiszta erkölcsről, hajléktalanokról, rendőri túlkapásról írnak vagy nyilatkoznak, akkor erkölcsi kérdéseket feszegetnek, és nem pártpolitikát űznek. Ha valamelyik párt ezeket a kérdéseket saját pártprogramjává teszi, akkor arról nem az egyház tehet.

Sajnálom, hogy a szerző nem veszi komolyan a 8. parancsolattal kapcsolatban Luther Márton tanítását a Kis kátéban: „Istent félnünk és szeretnünk kell, hogy felebarátunkat hazugságba ne keverjük, el ne áruljuk, háta mögött meg ne szóljuk, se rossz hírét ne költsük, hanem inkább mentsük, jót mondjunk róla, és mindent javára magyarázzunk.” Aki a fenti figyelmeztetést komolyan veszi, az tudja, hogy nem lát a másik ember szívébe, és ezért nem tételez fel a másiknál „gyűlölettel keveredő mentális agressziót”.

Végül szeretném mindnyájunk figyelmét felhívni a Biblia egy-két történetére, hogy az imádság tényét tartsuk sokra. Az emberi gondolkodás ugyanis elakad a számunkra felfoghatatlan gondolatnál: befolyásolhatjuk-e mi Isten szent és jó tervét? Másképpen: van-e értelme az egyéni imádkozásnak és a közösségért való imádkozásnak? Ne az emberi logika szabályát kövessük, hanem a bibliai példákat. A meddő Anna imádkozik gyermekért, és megszületik a kis Sámuel (1Sám 1,17). A kánaáni asszony könyörög gyermekéért, és Jézus meggyógyítja a leányt – noha először nem akarja (Mt 16,28). Amikor Pált Rómába szállítják, és a hajójuk viharba kerül, Pál imádságáért menekül meg a hajó egész legénysége (ApCsel 27,34).

Ne felejtsük el, hogy Jézus adta szánkba a legszentebb imádságot, a Miatyánkot, s mi azt mindenkor mondhatjuk, méltatlanul is. S míg mondjuk az imádságot méltatlan szívvel, az tisztul és megszentelődik.

Missura Tibor