Keresztény szemmel

Társadalmi és egyházi életünkben egyaránt törvény szabályozza a nyugdíjba menetelt. Ez általánosságban a világi életben a hatvankét éves kor betöltésével válik esedékessé, míg egyházi törvényeink a hatvanötödik életévben határozzák meg az öregségi nyugdíjba vonulás időpontját; ugyanakkor lehetővé teszik az egy-egy év hosszabbítást is, ha a püspök, a presbitérium és a lelkész egy véleményen vannak ebben a kérdésben.

Törvényeink szerint a hatvanhetedik életév betöltése azonban minden lelkészt kötelez a nyugdíjba vonulásra. Ennek ma a törvényen túl kettős oka is van. Egyfelől aki hatvanhét éves koráig feltehetően becsülettel és hűséggel végezte munkáját, megszolgálta, hogy amíg a Teremtő élteti, kevesebb gonddal és kisebb felelősséggel a vállán élje mindennapjait. Másfelől a fiatal lelkésznemzedék elhelyezésének biztosítása is szükségessé teszi a nyugdíjkorhatárt elértek visszavonulását, különben lelkészi munkanélküliség fenyegetné egyházunkat és a fiatal korosztályt. Alapjaiban változott meg tehát a helyzet a korábbi évekhez képest: most elhelyezési gondok mutatkozhatnak. Ezt szükséges tudniuk a nyugdíjkorhatárhoz közeledő lelkészeknek és gyülekezeteinknek is.

Mindebből szükségszerűen adódik a kérdés: hogyan készüljünk a nyugdíjas évekre, hiszen nyugdíjba menni nem problémamentes és nem is könnyű. Jó néhány eset igazolja ezt az állítást. Miért?

Mindenekelőtt a lakáskérdés vetődik fel, amelyre jóval a nyugdíjba menetel előtt gondolni kell. Mindenkinek személyes megoldást kell találnia, hiszen ahány ember, annyiféle megoldás lehetséges. Nyugdíjintézetünk szerény anyagi segítséget nyújt a nyugdíjba készülő lelkészeknek. Ez azonban nem oldja meg senkinek a lakásgondját.

Új anyagi helyzethez kell mérni a kiadásainkat, mert a nyugdíj minden esetben kevesebb, mint a korábbi fizetésünk (ez hazánkban minden nyugdíjasra vonatkozik). A lelkész esetében ilyenkor értékelődnek fel a korábbi természetbeni juttatások (lakás, fűtés, világítás), amelyekről onnantól fogva magának kell gondoskodnia.

Fel kell készülni az „új személyiség” társadalmi (és egyházi) fogadtatására, a „csak nyugdíjas” vélekedésre is. E szemlélet szerint a nyugdíjasnak nincs felelőssége, és nincs pénze; alacsonyabb értékű, rendű-rangú. Bármilyen szomorú, keserű élmény ez az érintettek számára, ki kell mondani, le kell írni ezt az elsősorban társadalmi jelenséget. Létezik ez a szemlélet, noha tudjuk, hogy a személyiség értéke nem mérhető pénzben.

Új életstílusra is készülni kell. Ami hátránynak tűnik, abból kovácsoljunk erényt. Ha nincs felelősségünk – minthogy az esetek többségében a korábbi felelősség súlya levétetett a vállunkról –, akkor éljünk a lehetőséggel. Menjünk többször színházba, múzeumba, kiállításokra, látogassuk meg a barátainkat. Olvassunk többet, olyasmit, ami élvezetes a számunkra. És természetesen vegyünk részt a helyi gyülekezet alkalmain.

Nem feledhetjük el, hogy új feladatokat és elfoglaltságokat is érdemes keresnünk. Nehéz elképzelni, hogy egy igehirdető, aki negyven-negyvenöt évig vasárnaponként prédikált, máról holnapra szögre akasztja a Luther-kabátot, mint a kiöregedett futballista a cipőjét. Ebben az aktív szolgálatban álló kollégák segíthetnek, ők tudják lelkipásztori tapintattal szolgálatra kérni a nyugdíjasokat.

Lehet, hogy valaki az adminisztrációban tud segíteni, másnak az imádkozás nem kevésbé fontos szolgálata adatik. Esetleg levéltárban, múzeumban tud részt vállalni egyes feladatokból. Van, aki pályája emlékezetét rögzíti, van, aki könyvet ír, vagy egyéb olyan tevékenységbe fog, amelyre aktív szolgálati idejében nem tudott sort keríteni.

Döntő azonban, hogy a nyugdíjba készülő vagy nyugdíjas ne számolja fel emberi kapcsolatait, ne robbantsa fel az őt barátaival és kollégáival összekötő, jól felépített hidakat, hanem ápolja, erősítse ezeket. Ne fogadjuk el a társadalomban tapasztalható leértékelő tendenciákat. Bátran vállaljunk szolgálatot, ha erre kérnek, és egészségünk, szellemi-lelki adottságaink lehetővé teszik.

Utódunkat – bárki legyen az – szabad és szükséges is szeretnünk; becsülnünk kell, hogy azt a munkát, amelyet mi végeztünk, odaadással folytatja. Valószínűleg másként, hiszen nem vagyunk egyformák, más a személyiségünk, más nemzedékhez tartozunk, mások a tapasztalataink, más élményekben volt részünk. Ugyanakkor utódunk kompetenciáit tartsuk feltétlen tiszteletben, akár egy gyülekezetben élünk vele, akár más helységben lakunk.

Idősebb korban könnyebben válunk sértődékennyé, ezzel a nyugdíjasoknak feltétlenül számolniuk kell; életkori sajátossággá is válhat, de ez nem szükségszerű. Jót, igazat és szeretetteljes szándékot kell feltételeznünk kölcsönösen egymásról, mint ahogyan erre számtalan jó példa is van egyházunkban.

A nyugdíjas lelkésznek semmiképp nem szabad az egyházi munkát teljesen abbahagynia, hiszen egész életét az egyházban töltötte. Feltehetően szereti magyar lutherániánkat annyira, hogy építeni szeretné a tőle telhető módon, lehetőségei és képességei szerint. Ehhez saját személyiségének valós ismerete és leleményesség egyaránt szükséges.

A legfontosabb: nem szabad feladni az életet. Világosan meg kell fogalmaznunk magunknak a nyugdíjas évek célkitűzését, szépségét és értelmét, teljesedjék ki akár a család környezetében – mekkora öröm múzeumba menni az érdeklődő unokával és hazai történelmünk nagyjairól mesélni! –, akár egyházi tevékenységben. Az arányok változhatnak egyszer a család, máskor a gyülekezet javára. A szépsége azonban abban rejlik, hogy a teljes felelősséget már átadhattuk a fiatalabb nemzedéknek, amelynek a tagjai – reménység szerint – egyszer éppúgy lesznek nyugdíjasok, mint ahogyan mi is azok lettünk.

Adjon az egyház Ura jó kedvet és derűt a szükségszerűen mindig bekövetkező nemzedékváltáshoz és áldást az utánunk érkezőknek!

D. Szebik Imre