A vasárnap igéje

HÚSVÉT ÜNNEPE UTÁN 1. VASÁRNAP (Quasi modo geniti) – Ézs 40,25–31

Tamásé ez a vasárnap. Azé a tanítványé, aki szemmel és kézzel tájékozódik. Jól ismerjük őt. Gyanítom, hogy ismertségben csak Júdás előzi meg, tán még Péter sem. Azért ismerjük sokan, és azért érdeklődünk iránta, mert az észjárása ismerős. Szeretjük Tamást, mert magunkban legbelül felismerjük őt. Háborgásainkban, elkeseredéseinkben, bizonytalankodásunkban – és abban az olthatatlan vágyban, hogy biztosat tudjunk. Tamásnak mindig voltak és mindig lesznek rokonai.

Ézsaiás, a vigasztalás prófétája is ilyen „rokonokkal” beszélget. A nagy birodalomba hurcolt istennépével. Akiktől megtagadta Isten a szemmel és kézzel tájékozódás lehetőségét. Csak üzen nekik, szól hozzájuk rendíthetetlen hűséggel, ám szavát semmivel sem támogatja meg. Azt üzeni, hogy ő az egyetlen és leghatalmasabb Úr. A tapasztalat meg azt mondja, épp ő van eltiporva, pályán kívülre küldve, félreállítva. Mindenki fölötte van, még a jelentéktelen ficsúrok is. Népe pedig? Követői? Ki vannak szolgáltatva. Ők a vesztesek. Nekik dirigálnak – épp a győztes idegen istenek nevében. Fölháborító, kiáltó az ellentét Isten töretlenül hangzó szava és a tapasztalat, a mindennapi valóság között.

Hűséges, hatalmas, mindenek fölött való vagyok – ezt üzeni Isten. Az életünk meg csetlik-botlik, ezer veszélynek, bajnak kitéve, elgyengülve, egyre több kudarccal, egyre kisebb mozgási lehetőséggel. Hogy tudnánk elviselni a feszítő ellentmondást szó és tapasztalat, Ige és kézzelfogható valóság között?!

Ézsaiás, a vigasztalás prófétája először vitázik. Hát nem tudod? Nem hallottad ezerszer? Csak igen lehet a válasz. Igen. Ezerszer hallottam és megtanultam: Isten senkivel sem mérhető össze. Mindent ő teremtett, előhívja a teremtmények seregét szám szerint, néven szólítja őket, és egy se mer hiányozni (25–26. vers). Ezt minden izraeli tudta, kicsi gyermekkorától fogva. És mi is tudjuk. Már az óvodában tanultuk, de konfirmanduskorunkban mindenképp. Tudtunk is válaszolni minden kérdésre! Most azonban egy többlettudást kell elsajátítanunk.

Amit Istenről tudunk, amit megmutat magából, az sohasem elvont teória, hanem minden esetben konkrét tudás. Ránk vonatkozik, akik ezt megtanultuk. Nem a tudásért tanuljuk, hanem azért, hogy a konkrét helyzetben felismerjük. Hát nem tudod? Nem hallottad? Nem tanultad meg? Ezek a kérdések arra valók, hogy fölelevenítsék mindazt, amit tudunk Istenről, és ne engedjék, hogy ez a tudás haszontalan, passzív maradjon. Idézzük csak föl minden ismeretünket ott és abban a helyzetben, amelyben éppen élünk, és kezdjünk el bízni abban, hogy ez a tudás konkrét. Épp ránk és épp a mai helyzetünkre vonatkozik.

A vigasztalás prófétája ezután kérdez. Miért mondod, hogy rejtve van sorsod Isten előtt? Miért? Ezt a kérdést kétféle módon, két szóval tudja feltenni Ézsaiás eredeti nyelve. Az egyik kérdés a múltra vonatkozik, visszafelé kérdez, körülbelül így: mi okból, mire alapozva? A másik azonban a jövő felé tekint: mi végre, mi célból? Ezt a jövőre vonatkozó kérdést teszi fel itt Ézsaiás próféta. Az a meggyőződés rejlik a kérdés mögött, hogy Isten sohasem cselekszik céltalanul. Ő mindig a jövő felől közelít, és ezt a látásmódot meg kell tanulnia mindenkinek, aki őt komolyan veszi.

A szabadulás a cél – mondanánk azonnal. Pedig itt még nem is beszél a próféta a majdani szabadulásról. Még csak egy közbülső állomásról szól. Azt mondja: ami történik, azért történik, hogy mérhetetlenül megerősödjön Isten népe. Erősebb és kitartóbb legyen, mint a legkiválóbb fiatal férfiak. Olyan legyen, mint a sas, amely hatalmas távolságra szárnyal. Futni tudjon lankadatlanul és fáradhatatlanul. Erős legyen és kitartó. Mert akik Isten szabadító cselekedetére várnak, akik arra figyelnek minden idegszálukkal, hogy a jövő Isten szabadító tettét tartogatja, azoknak visszatér az erejük, és kivárják ezt a szabadítást. Akkor is, ha most még nem látszik. Lesz erejük kivárni, mert bár a szemükkel még nem, de a szívükkel már látják. Ezért mondja azt a feltámadt Jézus Tamásnak: azok boldogok, akik nem látnak, és hisznek.

Tamásé ez a vasárnap. Azé a tanítványé, aki szemmel és kézzel szeretett tájékozódni. Jézus szavára azonban megtanulta: már nem feltétlenül kell megérintenie a Feltámadottat. A szívével – érintés nélkül is – meglátja a lényeget.

Szabóné Mátrai Marianna