Keresztény szemmel
Az egyház veteményeskertje
A természet világában szinte minden egyszerre ébred, kibomlik. Kifejezi élni akarását. A veteményeskertek életre kelnek mint a gazdasági élet jövőjének letéteményesei. Tollat mégsem ezért ragadtam, hanem azért, hogy – olyan nyugdíjasként, aki még iskolában szolgálhat – kifejezzem örömömet: ott látható az egyház veteményeskertje!
Egy hétfő reggel, mielőtt az áhítat szolgálatát megkezdeném, Rajnai Károllyal megállunk a Hunyadi János Evangélikus Óvoda és Általános iskola diákjai előtt. Az intézmény igazgatója évekkel ezelőtt a következőket írta A soproni evangélikus iskolák és diákotthon újraindulása című könyvembe bevezető köszöntésként: „A reformáció egyháza kezdettől fogva nagy gondot fordított az iskolaügyre. Az iskola az egyház veteményeskertje, ezért az evangélikus egyház különösképpen megbecsüli iskoláit – mondta Karner Károly.”
Fölteszem Rajnai Károlynak a kérdést: hány tanulóval indult az 1996/97-es tanév, mely a most tízéves iskola kezdőéve volt? „Háromszázötvenkét tanulóval kezdhettük nevelő-oktató munkánkat” – feleli, és mindjárt hozzáteszi örömteli mosollyal: „Ma több mint kétszáz diákkal több ül itt előttünk az áhítaton a tornateremben.” Az áhítatokon való részvételi arányról érdeklődvén a következő választ kapom: „Mindenki részt vesz rajtuk, aki aznap iskolába jön. Ez egyrészt azzal magyarázható, hogy reggel 8-kor kezdjük az áhítatot. Az osztályban gyülekezve, az osztályfőnök vezetésével jönnek az osztályok rendben a tornaterembe, és ülnek le a padlószőnyegre.”
Közben megszólal a villamosított orgona-harmónium, amelyet holland testvérek adományoztak az iskolának. Mielőtt elkezdjük a „Zengd, lelkem, ez új reggelt” énekelni (EÉ 101), örömmel tekintek végig egyházunk veteményeskertjén, melynek minden „palántája” szinte odatapad – mint magocska a kerti földbe – a tornaterem sík lapjára. Csend van, csak a ragyogó gyermekszemek beszélnek; csillogásukba átáraszthatom – ez alkalommal Lk 18,18–27, a gazdag ifjú története alapján – az örök ige maradandó világosságát, mely gyümölcsözővé teheti a veteményeskertet.
Igaz, hogy a több mint félezer fiatal közül többen az ige szerinti gazdag ifjú magatartását vállalják csupán, szép tanulmányi és sportteljesítményük után talán az üdvösséget is el akarván érni, meg akarván szerezni. De ez nem megy áldozathozatal nélkül – Krisztus keresztáldozata nélkül pedig lehetetlen.
Nézem, amint az áhítat végén az iskola vezetősége átadja a kiváló sportteljesítményt nyújtóknak az elismerő okleveleket. S közben imádkozom azért, hogy legalább ennyien vigyék magukkal szívükben az üdvösség ajándékát, amelyet az Atya Krisztusért ama napon átad, és amely minden megkeresztelt diák számára a növekedést jelenti.
„…ha vándorutam / Majd véget ér itt a borúban” (EÉ 525), a sok hálára indító szolgálati élmény között szeretném magammal vinni ennek a csodálatos veteményeskertnek az emlékét is, amikor a ragyogó szemek mint gyümölcsfák kinyílt virágai rám árasztották a halált legyőző Úr megtartó szeretetének és a gyümölcsérlelő jövőnek a képét!
Szimon János