Evangélikus Egyház - Online újságok - Evangélikus Élet - Archívum - 2007 - 15 - A cimbalom és az egyházi zene

Kultúrkörök

A cimbalom és az egyházi zene

Mielőtt a cimbalom egyházi történetéről szólnánk, tisztáznunk kell, hogy e hangszer minden időben és minden országban létezett; többnyire lábak és pedál nélkül, továbbá jóval kisebb formában, mint az általunk ismert cimbalom. Főleg a kisebbeket nemcsak verőkkel, hanem pengetve is meg lehet szólaltatni; e pengetett hangszereket közös néven pszaltériumnak nevezzük, a cimbalom megnevezést a verővel megszólaltatottakra használjuk.

Szempontunkból a pszaltérium egészen a 14–15. századig fontosabb. A szó, amelyből az elnevezés ered, a pszalmosz, vagyis „zsoltár”. Zsoltárnak a húros hangszerrel kísért, Istent dicsőítő éneket nevezzük. A Bibliában már találkozunk vele. Hangszerünk héber rokona a nevel volt. E hangszernév Dávid zsoltárai között fordul elő (57,6), majd Sámuel második könyvében is szerepel. A gázai zsinagógának a Krisztus előtti 5. századból származó mozaikja Dávid királyt ábrázolja, amint éppen pszaltériumon játszik.

A zsoltározás gyakorlata a kereszténység elterjedése révén görög közvetítéssel került a zsidóktól a nyugati kereszténységhez. E körben a pszaltérium elnevezéssel legelőször a Vulgatában, a Biblia latin fordításában találkozunk. Később Ágoston zsoltármagyarázatában a következőket írja: „A zsoltár ének (…) pszaltériummal kísért… Aki tehát zsoltároz, nemcsak hanggal teszi, de hozzáadva egy hangszert, amelyet pszaltériumnak neveznek.” (Rajeczky Benjámin Mi a gregorián? című könyvéből) Az egyházban való alkalmazásáról olvashatunk Venantius Fortunatusnak (530–600; Poitiers püspöke volt) az egyik – egy párizsi mise szertartásait ecsetelő – költeményében is.

A középkori ábrázolásokon gyakran látjuk e hangszert angyalok vagy Dávid király kezében. A 12. századból származik Herrad von Landsberg Hortus deliciarum (A gyönyörűségek kertje) című kódexének az a lapja, melyen Dávid király pszaltériumot tart a térdén. Ezt pengeti egy 12–13. századi – Magyarországi Szent Erzsébet imádságoskönyvéből való – miniatúra egyik koronás alakja, és Hans Memling zenélő angyalának egyike is e hangszeren muzsikál.

A pengetett pszaltériumot lassan kiszorította a verős cimbalom. A franciaországi Civray település Szent Miklós-templomának 13. századi homlokzatán egy pszaltériumot verővel megszólaltató angyal látható. A festők a verős cimbalmot is szívesen adják angyalok, királyok kezébe. Gyakori szereplője a hangszer édenkerti jeleneteknek.

A verővel megszólaltatott cimbalom neve egyre gyakrabban kerül az anyanyelvű bibliafordítások szövegeibe is. Így történt ez Angliában és nálunk is. Károli Gáspár fordításában így hangzik például a 150. zsoltár 5. verse: „Dicsérjétek őt hangos czimbalommal, dicsérjétek őt harsogó czimbalommal.” És valóban, a késő reneszánsz magyar zenei anyagában találkozunk cimbalmon lejátszható, egyházi jellegű dallamokkal.

Miközben a pengetett pszaltérium kiszorult a használatból, a képeken az angyalkák helyét előkelő urak, hölgyek foglalták el. A 18. században pedig már rangos művészei vannak a hangszernek. A cimbalomjátéknak különböző irányzatai alakulnak ki: egyik a latin irány – főleg olasz –, a másik pedig a német. Az olasz előadók között a leghíresebb Dall’ Olio. Érdekes módon a cimbalomra írott művek nagy része Itáliából származik.

A németek világot járt művésze Pantaleon Hebenstreit volt; tanítványok seregét vonzotta magához. 1705-ben a Napkirályt is elkápráztatta drámai játékával. A legdrámaibb részeket még a koncert napján is teljes intenzitással gyakorolta. 1729-ben egy protestáns templom énekfelügyelőjévé nevezték ki, majd a protestáns templomi zene udvari karmestere lett.

Eközben a magyar cimbalom a nemzeti lét szimbólumává vált. Hangterjedelme egyre nagyobb lett, míg végre Schunda Venczel József hangszerkészítő 1874-ben megalkotta a pedálos, lábakkal ellátott cimbalmot, azt a formát, amelyet mi magyar cimbalomnak nevezünk.

A művészi játékra alkalmas hangszer tehát készen volt, csak művészre várt, aki megszólaltatja. Nos, a hangszer mellé művész is született: Rácz Aladár (1886–1958). Ő főként barokk szerzők – Couperin, Rameau, Scarlatti, Bach – műveit írta át cimbalomra nagy számban.

Ami a Rácz Aladár utáni generációk egyházzenei tevékenységét illeti, olvastam kritikát Liszt Via crucis című művének cimbalomkíséretéről, én azonban nem hallottam. Végül talán nem tűnik szerénytelenségnek, ha megemlítem, hogy magam rendszeresen készítek átiratokat gregorián és lutheránus egyházi énekekből.

Farkas Gyöngyi cimbalomművész