A hét témája

Divatos szóval szappanoperát diktál a halál közelségébe kerülő író. A könnyű történet kerek rutinmondatokban ölt testet, az írógép, amelynek billentyűit a hűséges társ kattogtatja, szinte magától írja a holdvilágos históriát. A tékozló szavak és a pillanat lelkiismereti vizsgálatra késztetik a sikert sikerre halmozó, frivol kézzel alkotó írót. A néző már a dráma indulásának perceiben sejti, hogy az egy fillér értékhordozó szimbólum.

A közelgő halál tükröt tart a készülődő elé. Bele kell néznie az írónak, arcvonásaiból ki kell olvasnia a tehetsége ellen elkövetett bűn mélységét. Víziók gyötrik, földi vétkeinek elszenvedői jelennek meg írószobájában, majd feltárul bűnhődésének színtere: a pokol. Itt szópárbajt vív a Fekete Császárral, az ördögök fejedelmével. A pokolbéli hatalmasság próbára teszi a tollát könnyű sikerekért feláldozó írót, ám a próbatétel – miként a földi lét terepein – a démoni világban is kudarcot vall. A Fekete Császár kegyes: új emberi alakba költözteti hívét, előbb egykori kedvesének férjeként, majd felesége sofőrjeként térhet vissza a földi világba…

Heltai Jenő álomjátéknak nevezett színműve kimagaslik a könnyű kézzel írt, a korszellemet kiszolgáló, elegáns színművei közül. A néma levente, amely a szerelmi romantika veretes műve, megjárt szinte minden magyar színpadot, külföldit is; Heltai neve még a színháztól távolabb álló néző emlékezetében is e darabbal kapcsolatban idéződik fel. Azt csak a beavatottabbak tudják, hogy az ugyancsak népszerű és sikeres János vitéz maradandóságának egyik kovácsa a dalszövegíró Heltai Jenő volt. Az Egy fillér pedig – méltatlanul – szinte az ismeretlenség homályában maradt, még a színházi szakemberek előtt is.

A darab 1940-ben született, Heltai ekkor már hetvenesztendős volt, korban is érett arra, hogy kellő szigorral és őszinteséggel tekintse át életét, írói, költői munkásságát, nem feledkezve meg a kabaréjelenetek, az operettek és vidám mesék keletkezésének körülményeiről. Elérkezettnek látta az időt, hogy a könnyű múzsa mezejéről a szép szó magasabb régiójába lépjen. Az időn kívül a történelem is sürgette; közönsége „történelmi tűszúrásokat” várt tőle, drámába oltott önfeláldozást.

Az Egy fillér filozofikus mű. Tartalmát és formáját tekintve modern alkotás. Az önnön tehetségével és képességével rosszul sáfárkodó író lénye mindannyiunkban benne van, tehát az Egy fillér nem kurzusszínmű. Udvaros Béla fürkésző tekintete elől nem rejtőzhetett el e különleges darab.

Az Evangélium Színház – küldetéséhez híven – nem mondhat le az erkölcsnemesítés kötelezettségéről. A színház eddig bemutatott művei erkölcsi, bölcseleti többleteikkel mindig is igényt tartottak a nézők lelki tartalékainak a mozgósítására. Az úgynevezett látványkritikusok e többletigény okán – szomorúan jegyezhetjük meg – elkerülték a színházat. Persze, figyelmetlenségük nem tragikus.

Az Egy fillér színházi karrierjét daccal szemlélő Udvaros Béla ismét értéket varázsolt a színpadra. Annak ellenére, hogy Heltai Jenő a valóság és a vízió színpadi ötvözésével nem könnyítette meg a rendező dolgát. A látomást a mozi barátja és tisztelője filmszerűen írta le rendezői utasításaiban, ám Udvaros – szerény színpadi eszközökkel rendelkezvén – átvágta a gordiuszi csomót; tüllökkel, függönyökkel, selymekkel, titokzatos fényekkel álomjátékba ringatta nézőit.

A kissé hosszúra sikeredett drámát a Vígszínházban – ott volt a színmű ősbemutatója – rövidítve adták elő. Az író, amidőn a dráma könyv alakban is megjelent, jegyzettel látta el az új formátumot: „A színpadi előadás itt-ott rövidítéseket követelt. Ez a kiadás a darab hiánytalan, teljes szövegét adja az olvasónak.” Udvaros Béla nagy tapintattal úgyszólván csak szavakat hagyott el, kiiktatva a darabból két sztereotip szobalányszerepet. Mindazonáltal az előadás ritmusa – a harmadik felvonás kivételével – nem gyorsulhatott fel.

Heltai Jenő azzal, hogy művét álomjátéknak nevezte, a műfaj dramaturgiai szabályait is némiképpen semlegesítette. Az eszmei vonalvezetés teljessége és tökéletessége kedvéért a jellemrajzokat költői sietséggel formálta meg. Udvaros jó színészválasztással igyekezett eltüntetni a dramaturgiai szeplőt. Újszerű volt az a rendezői felfogás is, amely nem tett lényeges különbséget a földi valóság és a pokol „valósága” között. A rendezői lelemény azt sugallta, hogy a két helyszín – „lakóival” együtt – tulajdonképpen felcserélhető. Az ördög közöttünk van, az élet minősége néha pokoli. E ponton természetesen feltehető a kérdés: mi végre a pokol, ördögeivel és Fekete Császárával? Heltai válasza rendezői utasításában olvasható: „A trón mögött (…) a pokol épületeit láthatjuk, hatalmas, modern, amerikai ízű felhőkarcolókat, börtönöket, rácsos ablakokkal, pavilonokat stb.” E díszletutasítással művészkedhetett volna a rendező, ám Udvaros a „modern” poklot az emberi és „ördögi” kapcsolatok sikeres „egymásba csúsztatásával” tette érzékletessé.

Mint ismeretes, Heltai Jenő regényei, színművei nem szűkölködnek poénokban, az irónia sem ritka vendég az írásokban. Az Egy fillér az erkölcs, a bölcsesség drámája, amely nem nélkülözi az iróniát és a groteszk elemeket sem. Viszont a sajátos heltais poénok csak visszafogottan vannak jelen a műben, ezzel is nyomatékosítva és igazolva azt az írói szándékot, hogy ezúttal társadalmi súlyú mű pereg a színpadon.

O. Szabó István a költő szerepében túlvilági életének színeit tudta teljes tökéletességgel megragadni. Alkatától és korábbi szerepeitől eltérően ezúttal a humor, az irónia és a könnyedség kapott zöld utat. A halálfélelem, a „képzelt beteg” motívumok gyöngítették filozófiai hajlamát. Forgács Szilvia a költő feleségét, Mártát jelenítette meg. Szeretet és szolgálat: e kulcsszavak jegyében tette a dolgát a tehetséges színésznő, hibátlanul.

Taj-Kong, a kínai koldus szerepének elemzésével kapcsolatban talán szükségeltetik némi magyarázat. A huszadik század magyar írói, költői – Kosztolányi, Márai, Heltai stb. – vonzódtak az évezredes kínai kultúrához. Az Egy fillér pokolmotívuma egy kínai legenda nyomán keletkezett. Taj-Kong tulajdonképpen szent ember, hamisítatlan bölcselő, egyetlen vagyona a tudás. Mucsi Sándor eredeti színészegyéniség. Nélkülözte a pokol falanxának miszticizmusát, tartózkodott az álomalak sematikus képzelgésétől. Kegyetlen, ám ezzel a költőt segítő kritikus volt: az írói lelkiismeret szószólója. Intellektusa kimagasló, úgy tetszik, az előadás legjobbja.

Lénárt László alakította a pokol vezéregyéniségét, a Fekete Császárt. Trónszéke az illendőnél is magasabb volt, de szellemi trónolása még ezt is meghaladta. Másképpen fogalmazva: szellemesen vitázott, emberarcú volt, kitűnően használta a földi lét rekvizitumait. Szoboszlai Éva Forgács Szilviával azonos hullámhosszon és módon beszélt, élt, játszott. A szolgálat és hűség mintaképe ő is, tökéletes ellensúlya a bölcselkedésbe és torzsalkodásba felejtkező férfiembereknek. Szőlőskei Tímea a férfifaló, ám örökösen igazolt szeretetre vágyó dekoratív nőt alakította, előnyben részesítve szerepét lefokozó külsőségeket. Kárpáti Tibor tehetsége, férfias fellépése az orvos szerepében meggyőzőbb volt, mint maszkja.

Dórát, a színésznőt Martin Adél alakította. A szappanopera-színésznő nem volt okosabb a megalkotott figuránál, s mert ez a darab szempontjából kulcskérdés volt, Martin Adél jól teljesített. Ellentétben Gyurin Zsolttal, aki „Károlykából”, a költő ellenlábasából színészileg nem tudta kikényszeríteni az író elgondolását. Farkas Tamásnak Heltai Jenő szándéka szerint egy vezérigazgató-félét kellett volna a színpadra vinnie. A színész inkább a selyemfiú jellemét vélte felfedezni a figurában.

Huros Anna Mária gyors változásokra alkalmas díszletei dicséretes módon nélkülözték a túlzó külsőségeket, különösen a pokol színterének megoldása volt okos és racionális. Pacher Gréti zenei ötletei emelték az előadás hangulatát, kivéve a „sorsdallamokat”, amelyek kimódoltnak, erőszakosnak, az írói szándék ellen valónak hatottak.

Az Evangélium Színházban azzal, hogy megajándékozta nézőit az aranyat érő Egy fillérrel, Udvaros Béla szándéka teljesült: húsvéti lélekerősítőt kaptunk mindahányan.

Párkány László