Keresztény szemmel
Isten tanít
Az első szép, derűs, tavaszi hétvégén a jó időnek köszönhetően kimozdultam a szoba négy falának szorításából. A fővárosban bóklásztam, legeltettem a szemem az épületeken, fákon, madarakon, embereken.
A madárcsicsergős idillbe itt-ott belerikkantott egy-egy utcai árus: „Száz forint a csokoládé!”, „Virágot tessék!”, „Százas a ceruzaelem!”. Ilyen városrészeken soha nem időzöm szívesen sokáig, hiszen gyülekezőhelyük a „Ne haragudj, van egy perced?” kérdéssel támadó csöveseknek, hajléktalanoknak, jól öltözött kéregetőknek. Ha a szívére hallgat az ember, hát segítene mindenkinek, de napi negyven kéregetővel számolva azt a „Csak egy százast!”, maga is éhkoppra jutna.
Ezen a „koldusrétegen” aznap igen nehéz volt átjutnom, valahogy mindenki engem talált meg. „Éhes vagyok!” – mondta az egyik, de a rám áradó alkoholszagból éreztem, hogy legalább nem szomjas. „Ellopták a pénztárcámat!” – nézett kétségbeesetten rám egy másik, egy harmadik pedig alapítványi munkatársnak adta ki magát, de ezt sajnos nem tudta igazolni, mert csak az értékesítési céllal rábízott „gyűjtőív” volt nála éppen. Aztán egy kosztól alig látszó gyerek kért ennivalóra. Volt nálam két friss kifli, odaadtam neki.
Elégedett voltam, hiszen segítettem egy rászorulón, s úgy tűnt, hogy a sok-sok kéregetőből a legelesettebbet választottam. Szétáradt bennem a boldogság, nagyon jónak éreztem magam. Néhány méter után kíváncsian hátranéztem, hogy nyugtázhassam, hogy a gyerek éppen majszolgatja a kiflit, de megdöbbenésemre a szerzeményt épp a kukába dobta. Azon gondolkodtam, dühöngjek-e, amiért ilyen naiv voltam, vagy örüljek, hogy ismeri a kukát az ifjú ember, netán azért aggódjam, hogy nem veri-e meg az apja vagy a koldusmaffia „munkatársa”, amiért nem tarhált össze elég pénzt.
Végül is a Batthyány térre mentem nézni a Dunát, az átellenben pompázó Parlamentet, majd villamosra szálltam. Szerettem volna egyedül lenni a gondolataimmal, de a tömegközlekedési eszközön zötyögve ez persze hiú ábránd volt csupán. Csakhamar itt is mellém ült egy hajléktalan (bár ő nem alkohol-, csupán hagymaszagú hajléktalan volt!), és elkezdte magyarázni, hogy ő életbölcsességet osztana meg velem, ha adnék neki egy százast. Legszívesebben ráüvöltöttem volna, hogy hagyjon már békén, ehelyett foghegyről közöltem vele, hogy: „In English, please!” Azt reméltem, ezek után bizonyosan békén hagy. Erre ő is angolra váltott, és nem is beszélt rosszul. Első megdöbbenésem után tulajdonképpen szívesen hallgattam volna, de azért a bizonyos százasért nem igyekeztem a pénztárcám után nyúlni.
És akkor ismét meg kellett tapasztalnom, hogy Istennek van humora, nem is akármilyen! Az történt ugyanis, hogy felszállt a villamosra két fekete bőrű fiatalember. Térképpel a kezükben valami utcát kerestek – angolul. Én meg sunyítani kezdtem, nehogy épp nekem kelljen velük társalognom, hiszen még az is kiderülhet, hogy bizony nem vagyok külföldi… Szerencsémre a hagymaszagú hajléktalan készségesen vállalta a fiúk útbaigazítását.
Gergely Judit