Élő víz

Ostobaság! Ostobaság ez az egész! Még hogy feltámadt! Az igaz, hogy a kő el volt hengerítve – a saját szememmel láttam magam is –, de ez még nem bizonyít semmit, a tanítványai is elmozdíthatták, hogy elvigyék a testet…

A követői közül az egyik azt mondta, amikor találkoztunk, hogy azért szövi a hálót még beszélgetésünk közben messze Galileától, Jeruzsálemben is, mert már annyira megszokta. És azért is, mert a Mestere egyszer így szólt hozzá: „Emberhalásszá teszlek…” Még hogy emberhalásszá…! Én ugyan nem hagynám magam „kifogni” senki emberfiától, még ettől a férfitól sem, aki állítólag az Isten fia, és azt hirdette, hogy szeressük még az ellenségeinket is. Még hogy az Isten fia?!

Persze, hogy megtámadtam az álszent főpapokat! Hiszen jó okom volt rá. Valamiből élni kell, kellett a pénzük, kellett a zsákmány, én meg ugyebár rabló vagyok. Szabadon engedett „gonosztevő”, aki helyett a Názáretit szegezték a keresztre. De most újra elfogtak. Biztos megint tömlöcbe vetnek, és még egyszer nem menekülhetek meg a haláltól sem. Ám legyen!

Micsoda?! Mert az ünnepen a nép a szabadon bocsátásomat kívánta, nem végezhetnek ki?! Egy szicíliai kénbányába kerülök életem fogytáig?! De én tudom, hogy nem halok meg! Élni fogok! Ő akarta, ő akarta!

Húsz éve végzem már ezt a kegyetlen rabszolgamunkát. Mindig valaki mással összeláncolva, egyre mélyebben a föld gyomrában. A mostani társam nagyon beteg; már jön is a felügyelő a kováccsal, hogy elvágják a vasláncot, és valaki mást rendeljen mellém a végzet…

Újra érezhetem és élvezhetem a nap sugarát! Már nem volt idő arra, hogy egy újabb nyomorulthoz láncoljanak, régi társam és én – csak mi ketten – túléltük a bánya beomlását. Szerinte – aki keresztény, Krisztus követője – ez csoda és egy jel arra, hogy még élnem kell… Később is ezt mondta, akkor, amikor a bányából a szántóföldekre, majd Rómába, az arénába, a gladiátorok közé kerültünk. A vele töltött idő alatt sokszor hallottam tőle a Mesterről. Néha nagyon zavart, hogy már megint róla beszél. Egyszer egy ilyen alkalommal ezért megengedtem neki, hogy a medálra, ami a nyakamban függött, és Tiberius császárt ábrázolta, rávésse Jézus jelét, a keresztet. Remélem, így most már végre békén hagy…

„Miért viseled a kereszt jelét, ha nem hiszel benne?” – vontak kérdőre egyszer. „Én megpróbáltam hinni, de nem sikerült. Nekem nincs istenem” – válaszoltam. A társam azonban kiállt a meggyőződése mellett. Kivégezték. Másnap kiástam a testét a földből, és elvittem a katakombába, mert úgy hallottam, ott találkoznak egymással titokban a keresztények. Távoztomban el is tévedtem a sötét folyosókon, nehezen találtam meg a kivezető utat.

Róma ég! A keresztények gyújtották fel – mondta valaki, amikor tudakoltam, mi történt. Igen, ezt is kellett tenniük, mert csak így jöhet el az ő országa, ha elpusztul a régi világ! Rögvest fáklyát ragadok én is! Vesszen a bűnös város!

Börtönbe kerültem gyújtogatás miatt. A keresztények közé hoztak. Péter is itt van, a halász. Ő azt mondja, tévedtem, mert nem ők borították lángba a várost; majd arról beszélt, hogy a Mester nem így, hanem a szeretet által akarja legyőzni a világot, és ez által akar uralkodni az emberek szívében és életében.

Keresztre feszítették a Názáreti követőit, köztük engem is. Érzem, hogy földi utam hamarosan végéhez ér. Furcsa, hogy én is itt fejezem be az életem, ahol egykor ő. És úgy, ahogy ő. Keresztre szegezve. Érzem, ahogy lassan elszáll belőlem a lélek, és lepereg előttem az életem. Azt hiszem, végre megértettem mindent. Ő valóban Isten Fia volt. És meg kellett halnia. Nemcsak miattam. Hanem értem is. Nem kételkedem hát többé. Őrá bízom magam, én, Barabbás.

Gazdag Zsuzsanna