Kultúrkörök

„Szóejtésekből ismerni rájok közönségesen…” – jegyezte le Szeder Fábián író, szerzetes tanár A palócokról című, 1819-ben megjelent munkájában. Számos ilyen ízes „szóejtést” hallhattak, illetve szebbnél szebb népviseletet csodálhattak meg mindazok, akik április közepén ellátogattak Balassagyarmatra, a hatodik alkalommal megrendezett Palócország – meseország elnevezésű palóc mesemondó versenyre. A versengés végén a bírálóbizottság néprajzkutató elnökével, dr. Limbacher Gáborral beszélgettünk.

– A helyi Palóc Múzeum korábbi igazgatójaként bizonyára nem érhette váratlanul a felkérés, hogy legyen a mesemondó verseny zsűrijének elnöke.

– A tudományos kutatómunka esetemben sem beosztás, hanem hivatás kérdése. A szakmai tevékenységnek pedig igazán úgy van eredménye, ha beépül a kultúrába, a közéletbe, a közművelődésbe. A romantika időszakában, két évszázada mint a nemzeti mibenlét és múlt íratlan forrásához fordultak a paraszti kultúra felé. Ma, a magyar nemzeti, sőt közösségi emberi lét válsága idején megint érdemes a népi műveltségre figyelnünk. Természetközeli, hagyományos vallási karaktere forrásul szolgálhat az irányvesztés és megosztottság időszakában. Akik ilyenként merítenek belőle, azokhoz szívesen társulok.

– Hol élnek a palócok, és mióta tartják számon őket mint népcsoportot?

– A tizenkilencedik század elején figyeltek fel rájuk, amikor kialakult a néprajz mint tudomány, és feltámadt az érdeklődés a nép élete és szokásai iránt. Az akkori források szerint Heves, Nógrád, Borsod és Gömör megye találkozásánál élt a palócság, bár a Nógrád és Hont megye határán, Csábon született Szeder Fábián a maga szűkebb pátriájából kiindulva ismertette a palócokat az 1810-es években. Az egymást követő kutató nemzedékek azután egyre kijjebb tolták a Palócföld határát, és a huszadik század harmincas éveiben már szinte a Kassától Nyitráig, valamint az Északi-középhegység déli pereméig terjedő hatalmas terület egész magyarságát palócnak tekintették.

– Határainkon túlról most is érkeztek résztvevők a versenyre, a Zombor és Apatin városa között fekvő vajdasági Kupuszináról ebben az esztendőben például első ízben.

– A határon túli magyarok megmaradása szempontjából lényeges, hogy nagyrészt szóhasználatukkal és viseletükkel őrizték, illetve őrzik magyar és palóc identitástudatukat. A rendi társadalom időszakában semmiféle „előnynyel” nem járt az, ha valaki palóc volt, szemben a székelyekkel vagy a jászokkal, akik különböző kedvezményeket kaptak. Éppen ellenkezőleg, megbélyegezték őket: a tizenkilencedik század elején például a palócokat egyenesen „maradikként” és „oktondikként” tartották számon.

– Még szerencse, hogy Mikszáth papírra vetette A jó palócok című művét…

– Mikszáth maga is e vidékről származott; a palócokat ő ízes nyelvet beszélő, kedves emberekként örökítette meg, s hatására kedvezően változott a róluk korábban alkotott kép.

– Maga a „palóc” elnevezés egyébként honnan ered?

– A palóc név az orosz, lengyel polovec ’kun’ jelentésű szó átvétele lehet, és valószínűleg a tömeges 13. századi betelepülésük előtt kis csoportokban a magyarság közé már betelepült kun elemek megjelölésére szolgált. Mások úgy vélik, hogy a palócok a kabarok leszármazottai, s van olyan vélekedés is, hogy már a honfoglalás előtt itt, a Kárpát-medencében éltek. Az a lényeg, hogy a mai napig a magyarság jellegzetes néprajzi csoportját alkotják, akik nagyrészt megőrizték nyelvüket és kultúrájukat.

– Egyesek akár úgy is, hogy például e miatt a mesemondó verseny miatt „újratanulják” a tájnyelvet.

– Ez előfordul, hiszen – főleg inkább az anyaországiak között – a nyelvjárás tekintetében sokan „asszimilálódtak”, azaz a mindennapi életben már a ma használatos köznyelvet beszélik.

– És nagy valószínűséggel azt sem mindenképp arra, hogy meséljenek… Ma, a televízió, az internet, a DVD korában van még egyáltalán létjogosultsága ennek a műfajnak?

– Az elmúlt tíz évben a versenyre jelentkezők számának növekedése azt mutatja, hogy van. Egyébként e kérdésre a válasz attól függ, honnan nézzük a dolgokat. Van olyan fölfogás, mely szerint a múlt felé orientáló népi kultúrát, népmesét és mesemondást nem kellene támogatni, mert csak az új felé fordulva lehet előrehaladni. A felvilágosodás óta Európában egyre inkább ez az uralkodó felfogás.

Kétségtelen, a paraszti társadalom lényegében hátrálva haladt a jövő felé, szellemi-lelki értelemben tekintetét a teremtés lebilincselő határtalansága vonzotta, amit saját földművelő, jószágtartó falusi életmódjában újra és újra megtapasztalt. Paraszti szemmel az élet feltámadása, a hősök halhatatlansága az emberi sors olyan perspektívája, amely a vallásgyakorlaton túl a népmesék világát is jellemzi. Mint ahogy az órával mérhető, monoton múló idő és a földrajzi távolság realitása is meghaladható, amint Krisztus Urunk itt, a mesélő környezetében és idejében jár, tanítva az élet igaz szemléletére.

A mai városi ember számára talán meglepő, de a Palócföldön egyre több gyermek, ifjú és már felnőtt öltözik elődei népviseletébe, formálja a mondatokat nagyszülei, dédszülei ízességével, és válik mesemondóvá. A Palócország – meseország mesemondó találkozót Badin Ádám, a rozsnyói Meseszínház vezetője (evangélikus presbiter – a szerk.) álmodta meg. Feleségemmel, dr. Lengyel Ágnessel, aki ugyancsak néprajzkutató, kezdettől támogatjuk e rendezvényt, és azért tevékenykedünk, hogy a magyarság ne veszítse el a színeit, hiszen nem lehetünk úgy valódi önmagunkká, ha feladjuk jellemző, etnikai árnyalatokból összetevődő karakterünket. Ennek megőrzésében a néprajzi csoportoknak, így a palócságnak is fontos szerepe van. Ezt szolgálja a mesemondó találkozó, ezt a Balassagyarmaton évente megvalósuló palóc búcsú, és az országhatáron átívelő palóc identitástudat megőrzésének szolgálatába szeretnénk állítani a kapcsolattartás modern eszközét, a világhálót is. Arra törekszünk, hogy létesüljön internetes palóc kapcsolatháló, mely által a palóc nagytáj közérdeklődésre számot tartó eseményei, rendezvényei könnyen megismerhetővé, elérhetővé válnak, és kistáji, települési, sőt személyes kapcsolatok is létesülhetnek.

Gazdag Zsuzsanna