Kultúrkörök

Ki nem gyűjtött gyerekkorában szalvétát? Szinte mindenki félrerakott egy-egy szebb, mívesebb darabot, hogy aztán a barátaival vagy csak úgy, a saját gyönyörűségére nézegesse. Minden bizonnyal ez is közrejátszott abban, hogy napjainkra a szalvéta elrugaszkodott az eredeti funkciójától, önálló életre kelt, és a gyűjtők által megbecsült műalkotássá vált. A gyártók pedig igyekeznek kielégíteni az igényeket.

Mindez csak modern korunkra jellemző? Csak napjainkban gyártanak mívesen díszített szalvétákat? Bizony nem, a szalvétának immár komoly, évszázados története van, a kezdetek pedig egészen Mátyás király koráig, vagyis a 15. század közepéig nyúlnak vissza.

Persze az akkori szalvéta, amelyet már nyugodtan nevezhetünk a most is használatos nyomdaipari termék ősének, még egészen másmilyen volt. Az 1450-es években ugyanis még vászonból szőtt szalvétát használtak. Korábban – a főúri palotákban és a királyi udvarokban egyaránt – mindenki a dúsan megrakott asztalt takaró, földig leérő abroszba törülte a kezét és a száját. Mivel pedig eleink akkortájt még kézzel ettek, a szolgáknak minden fogás után új abroszt kellett hozniuk. Így aztán a lakoma meglehetősen elhúzódott; a két fogás feltálalása közti időt beszélgetéssel töltötték ki a résztvevők.

Ilyen előzmények után született meg a szalvéta. Nem szabad elfelejteni: a reneszánsz ember számára a testi és a szellemi táplálkozás egyaránt fontos volt. Ez pedig azt is jelentette, hogy ügyeltek a részletekre – ez alól a szalvéták díszítése sem volt kivétel. Persze akkortájt a szalvéták még textíliából készültek, főleg damasztból, amelyre vagy szitanyomással nyomtatott, vagy kézzel hímzett ábrák kerültek. A szitanyomáshoz használatos merítőszitát kezdetben növényi háncsból, rostnövények fonalaiból, ritka szövésű textíliából készítették; később merítővel is ellátott, fémhuzalokból összeállított szerkezetet használtak erre a célra. A fémhuzalok anyaga réz, bronz, esetleg foszforbronz volt.

A textilszalvétát abban az időben a gyerekek nyakába akasztották, a felnőttek pedig a térdükre helyezték. Amikor aztán először Angliában, majd röviddel később Spanyolországban és Hollandiában is divatba jött a széles, kikeményített, fodros, kerek gallér, akkor a felnőttek is a nyakuk köré gyűrték a szalvétát. Az 1500 körül Spanyolországban megjelent illemkódex foglalkozott először a szalvétával; ahogy írja, „művelt ember csöppet sem törli belé az orrát”.

Mindez a vászonból készült asztali szalvéta története. A papírszalvéta jóval később, a 19. század végén született meg, mikor is a papírgyárak már viszonylag olcsón elő tudták állítani az alapanyagául szolgáló, megfelelő minőségű papírt. Révai nagy lexikona szerint 1893-ban már „nem ritkák” a papirosszalvéták, amelyek kezdetben egyszínűek – többnyire fehérek – voltak. Aztán amikor a nyomdaiparban általánossá vált a színes képek előállítására is alkalmas hengeres gyorssajtó használata, a papírszalvéták is színesek lettek. Ez a technológiai korszerűsödés tette lehetővé, hogy étkezés után kezünket és szájunkat díszesebb vagy kevésbé díszes, de puha papírból készített szalvétával törüljük meg.

Jezsó Ákos