evél&levél
Még izzik a parázs
Tisztelt Szerkesztőség! A március 18-i számban megjelent vezércikkben (Bizalmi elv lutheránus módra) olvastam: „Valami belülről jövő erőre és ösztönös bölcsességre lenne itt szükség.” Igen! – mondtam akkor. És most olvasom a március 25-i számban a Kereszténynek lenni nem könnyű című írást. Néhány kiragadott mondat: „…már senki előtt sem egyértelmű, hogy mi teszi az egyházat egyházzá.” „…sok esetben inkább a társadalomtól fogadjuk el a nekünk kiosztott szerepet, mint magától Jézus Krisztustól.” „Csendben és beletörődve próbáljuk elfoglalni helyünket a társadalmi mellékvágányon, nagyon vigyázva arra, hogy senkit se zavarjunk…” „Márpedig a válság fő oka ez a túlzott megfelelni akarás…” „…hiányoznak a bátor kiállású prófétai egyéniségek.” „Hiányzik talán az a (…) hitvalló, prófétai magatartás…”
Mennyire igaz minden sora! „Baj van a keresztyénséggel.” „…a ma egyházának is (…) ilyen prófétai szolgálatra és lelkületre lenne szüksége: olyan, Isten Lelkétől »rászedett« (Jer 20,7) egyéniségekre, akik nem hátrálnak meg, akiknek Isten igéje »perzselő tűzzé vált szívükben«.”
Sajnos, magamon is érzem az ellaposodást. De hiszem és vallom, hogy annak a tűznek, amely az ’50-es években lángolt, lobogott, a hamu alatti parazsa még izzik. Adná a Szentlélek Isten, hogy újra lobogjon! Én tapasztaltam annak a tűznek az erejét annak idején Fóton, Gyenesen és az otthonomban, egyházamban. Akkor az én szívemben is perzselő tűz volt az Isten igéje. Minden vasárnap mentünk templomba, a fiaim hittanra. Én gyermekbibliakört, felnőttbibliaórát tartottam. Szórványban éltünk, a lelkészünk a szomszéd faluból járt át istentiszteletet tartani. A férjem aggódott, de mikor ő is hitre jutott, már nem volt probléma. Igaz, sok kellemetlenségben volt részünk, de sok csodát is átéltünk. Isten mindig jelen volt az életünkben, és örömmel hordoztuk a nehezet is. Mert erős vár a mi Istenünk!
Galántai Mátyásné (Hőgyész)