Keresztény szemmel

Bíróság előtt kívánja bizonyítani egy hajléktalan férfi, hogy életben van. Hozzátartozói ugyanis holttá nyilváníttatták azok után, hogy huszonegy esztendővel ezelőtt azt mondta: elmegy Pécsre munkát keresni, és két hét múlva hazajön. Ám ő többé sem gyermekeinél, sem feleségénél nem jelentkezett – hangzott egyik reggel a hír a rádióban.

Számos kérdés merült fel bennem ennek hallatán. Vajon hogy lehet az, hogy ennyi éven át nem bukkant rá a rendőrség? Mi lehetett az oka annak, hogy a férfi nem tért vissza szeretteihez? Hogyan érezhette magát a családja, amikor megtudta: a férj, az apa él? Megannyi talány, amelyre talán valamelyik szenzációra éhes bulvárlap hasábjain kaphatom meg a választ, ha a főszerkesztő elég érdekesnek találja a sztorit.

De nem kezdtem el az újságosstandot böngészni, csupán merengtem. Azon tűnődtem, hogy el-eltűnnék magam is néhanap. Önmagam elől. Az emberek elől. Isten elől. Pedig tudom jól, ő nem téveszt szem elől. Véglegesen nem bújhatok el előle soha, hiszen könnyedén meglelne, bárhová mennék is.

A zsoltáros ezt az érzést így öntötte szavakba: „Hova menjek lelked elől? Orcád elől hova fussak?Ha a mennybe szállnék, ott vagy, ha a holtak hazájában feküdnék le, te ott is ott vagy. Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó végén laknék, kezed ott is elérne, jobbod megragadna engem.Ha azt gondolnám, hogy elnyel a sötétség, és éjszakává lesz körülöttem a világosság: a sötétség nem lenne elég sötét neked, az éjszaka világos lenne, mint a nappal, a sötétség pedig olyan, mint a világosság.” (139,7–12)

Újra és újra szembesít vele az élet: a karácsony, a böjt, a húsvét, a vasárnapi igehirdetés mind-mind arra emlékeztet, hogy egykor majd számadással tartozom neki. És mostanában egyre gyakrabban gondolok arra, vajon mit mondok, mit mondhatok akkor, trónusa előtt állva. Mi lesz a válaszom, amikor megkérdezi, hogy betöltöttem-e küldetésemet ezen a földön, ráleltem-e a feladatomra, a nekem kijelölt helyre, és ott – a magam eszközeit és lehetőségeit figyelembe véve – hirdettem-e szavaimmal és cselekedeteimmel az evangéliumot?

A szorongás eme perceiben újra meg újra eszembe jutnak a Jelenések könyvének szavai: „Tudok cselekedeteidről, hogy az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy.” (3,1) Oly sokszor halottá nyilvánítottam már magam, amikor megkíséreltem „isteni szemmel” vizsgálni az életemet! Lelki halottnak, „semmihasznának”. Hálás vagyok érte, hogy az ige nem ér véget az állapotfelméréssel, hanem cselekvésre buzdít, a változtatás lehetőségét és ígéretét hordozza. Isten nem sajnálkozik „lelki hullám” felett, hanem feladatot bíz rám: „Ébredj fel, és erősítsd meg a többieket, akik halófélben vannak, mert nem találtam cselekedeteidet teljesnek az én Istenem előtt. Emlékezzél tehát vissza, hogyan kaptad és hallottad: tartsd meg azt, és térj meg!” (Jel 3,2–3) Teendőm tehát akad bőven. És jó tudni, hogy még van remény.

GaZsu