e-világ

Átlagos munkanap. Bekapcsolom a számítógépet, a nagy patrónust, és rutinos mozdulattal elindítom a levelek letöltését. Négyszázhatvankét levél öt e-mail címre. Átlagos termés. Feladó szerint rendezem és egyenként törlöm őket. Nem nézem a tartalmat, mert az lelassítja a műveletet – így is hosszú percekbe telik. Csak a feladót figyelem, miközben ritmikusan nyomom a „Del” („Törlés”) gombot. Valahol a századik levél környékén találok egy ismerős feladót. Rápillantok a levél tartalmára: igen, ezt a levelet már vártam. Áthúzom egy másik mappába; később majd elolvasom. Takarítok tovább, miközben újra és újra azon töröm a fejem, milyen fortéllyal lehetne felszámolni ezt a virtuális szemétáradatot.

Úgy tűnik, most éppen a „spammerek” állnak győzelemre. Jóllehet mi vagyunk többen, mi, akik a kéretlen reklámot napról napra egyre jobban elítéljük, a sok lúd – amely tudvalevőleg disznót győz – ezúttal mégis vesztésre áll. A spamküldők valahogy mindig lépéselőnyben vannak: egyre több embernek szerzik meg az e-mail címét – akár akarja, akár nem –, és egyre több, vásárlásra felszólító röpcédulát küldenek szerte a világhálón. E levelek pedig elárasztják az internetfelhasználók postaládáit, akik ezért naponta percekig csak azzal foglalkoznak, hogy megszabaduljanak tőlük.

Számtalan spamszűrő megoldás született már, mely automatikus felismeréssel elvégzi helyettünk ezt a bosszantó feladatot, ám a leleményes spamküldők újabb és újabb trükköket eszeltek ki, kicselezve az ilyen automatizmusokat.

Ezek a levelek ma már nem létező e-mail és kiszolgálócímekről érkeznek, maga a reklámszöveg véletlenszerű tartalmakkal van vegyítve, vagy olyan képi formátumban van tárolva, amely némi mozgás révén képes a képi szövegfelismeréssel szemben is védekezni. Így aztán szinte lehetetlen egységesen azonosítani és kiszűrni a spameket. Ugyanis ha túl általános a szűrési szabály, akkor a hasznos leveket is kiszűri, ellenkező esetben pedig szinte semmit sem ér.

Jóllehet ma már a spamküldést a legtöbb országban törvény is tiltja, az országhatárokra fittyet hányó hálózat technikailag szabad áramlást biztosít mindennemű információnak, így a kéretlen reklámleveleknek is.

Az internet eredetileg egy esetleges atomcsapás ellenszereként született meg. Eredeti feladata annak megakadályozása volt, hogy a támadók egyetlen csapással elpusztítsák a katonai információs központot; a központ megsemmisülése ugyanis kizárná a válaszcsapás lehetőségét. Ennek a következménye az, hogy a világháló ma is – még ha nem is minden tekintetben – decentralizált információs hálózat. Többek között ez tette lehetővé, hogy az internet – egyfajta spontán fejlődés révén – ennyire robbanásszerűen terjedjen el a civil szférában, és ez a fajta – bizonyos mértékig „központosítatlan” – szabad információáramlás okozza azt is, hogy a spamküldőket meglehetősen nehéz kizárni a világhálóról, beazonosításuk az átlagos felhasználók számára pedig éppenséggel lehetetlen. Kevés intézmény engedheti meg magának azt a technikai, szakmai apparátust, amely többhetes nyomozómunkával és nem kevés anyagi befektetéssel képes elcsípni a bűnösöket. A spamküldők esetében erre azonban szinte soha nem kerül sor. A gyakorlat azt mutatja, hogy a technikai és jogi korlátozások csaknem hatástalanok.

A probléma eredendően valójában nem is technikai, és nem is jogi természetű. Forrását a fogyasztói társadalom „alapeszméiben” kell keresnünk, legfőképpen abban a mentalitásban, amely – minden erkölcsi gátlás híján – rövid távon profitorientált. Ez a mentalitás mondatja a maga harsány vehemenciájával: „Vegyen Viagrát!”; „Vegyen svájci órát!”; „Vegyen egyetemi diplomát!” Vegyen, vegyen, vegyen… „Extra termék! Szuperjó! Szinte ingyen van, és mindent tud!”

Az ajándék lónak azonban kilóg a foga, hiszen az interneten kereskedőt nem érdekeli a tényleges szükséglet. Az ilyen szatócs nem kérdi, hogy a reménybeli vásárlónak mire van szüksége. Bár „tisztes” üzletembernek vallja magát, egyáltalán nem érdeklik a valós igények, kizárólag a közvetlenül bankjegyekre váltható nyereség hajtja. A termék egyébként is már „le van gyártva”, tehát el kell adni. Amúgy pedig „mindent el lehet és el kell adni!”

Az utóbb idézett kijelentést egy menedzseroktatótól hallottam, aki történetesen munka nélküli pedagógusokat képzett át „üzletemberekké”. (Főként olyan elbocsátott vagy elbocsátástól tartó tanárokat, akik kétségbeesésükben váltottak ki vállalkozói engedélyt, hogy egy nagy és erős és becsületes biztosítótársaság termékeivel házalhassanak…) „Mindent el lehet és el kell adni!” Vagyis nem a szükséglet határozza meg a kínálatot, hanem – némi rábeszéléssel – a kínálat majd megteremti önnön szükségletét. A spam ennek a mentalitásnak az egyik legolcsóbb megnyilvánulása. Egyenes következménye annak az üzleti szemléletnek, amely kizárólag a közvetlen és gyors profitra van tekintettel, és már mímelni sem akarja, hogy a legcsekélyebb módon is humánus lenne. Nem kiszolgálni kívánja a célközönségét, hanem nyers, gátlástalan módon rá akarja venni arra, hogy vásároljon.

A spam szó egy angol húskonzerv nevéből („Spiced Pork And Ham”) ered. E konzerv löncshús egy angol vígjátéksorozat, a Monty Python egyik epizódja alapján lett a „ránk erőltetett izé” jelölője. A kéretlen reklámlevelek zöme igénytelen és kulturálatlan nyelvezetében és küllemében egyaránt. Nemritkán a megtévesztés eszközével él, hiszen egy nem létező ismerőse nevében szólítja meg a címzettet, vagy eltévedt baráti levélnek próbálja kiadni magát. Minden embert potenciális vásárlónak tekint.

Az a kereskedő, aki megveszi a spam alapjául szolgáló címlistát, majd ugyanazokra az e-mail címekre naponta többször elküldi reklámlevelét, ab ovo erkölcstelen. Ezért azután cseppet sem meglepő, hogy árucikke többnyire bóvli, illegálisan forgalmazott termék – vagy mindkettő. Ezek az árucikkek gyakorta szexuális vagy egyenesen pornográf tartalmúak. (Kaptam már olyan kéretlen reklámlevelet, amely vérlázítóan kompromittáló jellegű volt, mivel a feladója úgy szólított meg, mintha közeli jó barátom volna, aki szívességből elárulja, hogy – egy emelt díjas SMS „potom” áráért – honnan lehet letölteni a legjobb pornófilmeket.) Az ilyen „kereskedő” minden értelemben bűnöző, hiszen a kéretlen levek áradata egyfajta pszichológiai terrorként hat a legtöbb emberre. Internetes kufárkodása nemcsak a spamekkel szemben vált ki ellenszenvet: egy idő után a reklám minden formájával szemben elutasítást szül.

A klasszikus közgazdaságtani elméletek egyik alapvetése, hogy „minden kínálat megteremti a maga keresletét”. Bár a spamküldés erőszakosságának mértéke szerint kategorikus bűnözés, végső soron nem több és nem kevesebb, mint ennek az alapvetésnek a szélsőséges manifesztuma. Mivel a reklámlevél alig jár költséggel, a spamküldő kereskedő feltehetően még arra sem fordít energiát, hogy bármiféle piaci felméréssel ellenőrizze az ilyen reklám hatékonyságát. Így aztán valószínűleg az sem jut eszébe, hogy mint minden erőszak, ez is erős ellenszenvet és hárítást von maga után. Az olcsó termék ugyan sok esetben csábít vásárlásra, ám ha ez erőszakos rábeszéléssel társul, a megcélzott reménybeli vevő idővel szinte mindig „ellenállóvá” válik.

Vásárlásaim során én ma már tudatosan figyelek arra, hogy pusztán a reklámok sugalmazására ne vásároljak meg egy-egy terméket. Ez az egyetlen lehetséges és egyedül hatékony tiltakozási mód az ellen a piaci és marketingszemlélet ellen, amely nem a szükségleteim kielégítését keresi, hanem valójában arra törekszik, hogy saját igényeinek a kiszolgálására kondicionáljon.

Simonfi Attila