Evangélikusok

„Gyerekkoromban édesapám esténként odaült a hangszerhez, korálokat játszott, és mi vele énekeltünk, de soha nem népdalokat” – árulta el Joób Árpád, a Nyíregyházi Főiskola Ének-Zene Tanszékének vezetője, a magyar népzene szakavatott ismerője. Egyházunk egyházzenei bizottságának tagjával ez év januárjában Balatonszárszón, a „Köszöntsük az egek Urát…” mottójú evangélikus népdal- és népzenei találkozón beszélgettünk.

– Műzenészként kezdtem a pályámat: zongora szakon végeztem, Beethovent, Bachot és Mozartot játszottam. Talán családi örökségként – nagyapám kántortanító volt, apám lelkész – mindig is megvolt bennem az értékek átadásának a szándéka. Főiskolásként, majd tanársegédként klubot szerveztem, ennek keretében a társaimmal Debrecen környéki tanyákra és falvakba jártunk hangversenyt adni. A falusi emberek között döbbentem rá, hogy tulajdonképpen semmit nem tudok az ő zenéjükről, és hogy talán azt is meg kellene ismernem. Vettem egy citerát, népi hangszereket barkácsolgattam, barátokat gyűjtöttem magam mellé. Velük előbb népdalokat gyűjtöttünk, aztán 1970-ben megalakítottuk a Délibáb együttest. Ez volt a hőskor – a táncházmozgalom is ekkor indult útjára –, újdonság volt, amit csináltunk, hamar ismertek lettünk, külföldre is eljutottunk. Lassanként a klasszikus zene egyre inkább háttérbe szorult az életemben, és helyét a népzene vette át. Amikor évekkel később egy hosszabb külföldi tartózkodás után hazajöttem, a Nyíregyházi Főiskola Ének-Zene Tanszékére kerültem, ahol 1991-ben útjára indíthattuk a népzene szakot. Az elmúlt tizenöt évben közel háromszázan szereztek nálunk diplomát nappali és levelező tagozaton.

– Mi a fő kutatási területe – akár a népzenén belül, akár azon kívül?

– Korábban a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Debreceni Tagozatának általános iskolai ének- és zeneiskolai szolfézsmódszertan-oktatója voltam. Mindig is érdekelt az általános iskolai énektanítás munkája, az, hogyan is lehetne ezt igazán jól csinálni. Sok mindenen kellene változtatni…

– Elavultak a módszereink?

– Kodály Zoltán az írásaiban sokszor figyelmeztetett arra, hogy a teljes ember neveléséhez elengedhetetlenül szükséges az éneklés. Panaszkodhatunk amiatt, hogy csökkentették az óraszámokat, és ez tényleg nagyon megnehezíti a dolgunkat, de ha nagyon őszinte akarok lenni, azt mondom, hogy mi is hibáztunk. Egyes statisztikákban azt olvashatjuk, hogy a gyerekek között a tantárgyak kedveltsége tekintetében az ének az utolsó előtti helyen van. Elgondolkodtató, hogyan történhetett ez meg. Biztos, hogy hiba volt a pedagógusképzésben. Olyan tanárok kerültek ki, akik nem szívvel-lélekkel végzik a munkájukat. A zenei nevelést, amelynek minden pillanatban örömet kellene adnia, hogyan lehet örömtelenül végezni…?

Visszatérve az óraszámra, borzasztó nagy veszélyt látok abban, hogy megfosztjuk a gyerekeket az önkifejezésnek ettől a csodálatos lehetőségétől. Hiszen az éneklés is egy nyelv! Ha hetente csak egyszer van énekóra, és az is harmincöt percben zenetörténet, csak tíz perc az aktív éneklés, akkor lehet, hogy a gyerek azon a héten összesen tíz percet énekel. Milyen nyelvet lehet megtanulni ilyen kevés idő alatt?!

– A balatonszárszói találkozón Evangélikus énekeskönyvünk népdaldallamainak eredeteiről címmel tartott előadást. Hogyan kezdett el ezzel a témával foglalkozni?

– Főiskolás koromban a debreceni gyülekezetben kántorkodtam, de ennél közelebbi kapcsolatom nem volt az egyházzenével. Aztán 2000-ben a debreceni Szélrózsa találkozón hallottam egy diavetítéses meditációt. Végig azt vártam, hogy majd csak megszólal valami szép-jó magyar dallam is, de nem így történt. Akkor gondolkodtam el azon, miért van az, hogy a hittanosok kezébe taizéi énekeket adunk, a meditációk háttérzenéjéül pedig nyugati „rágógumizenét” választunk, ahelyett hogy a magyar népdalkincsből merítenénk. Rá kellett jönnöm, a legtöbben nem is tudják, hogy Evangélikus énekeskönyvünkben menynyi népdal szerepel – legalábbis ami a dallamot illeti, hiszen a szöveget a legtöbb esetben „lecserélték”. Más kérdés, teszem hozzá, hogy véleményem szerint az eredeti sokszor jobb és kifejezőbb volt, és akár maradhatott volna is. Nem sokkal később a Credo című evangélikus folyóirat felkérésére alaposabban is tanulmányozni kezdtem a témát. Énekeskönyvünk háromszáz dallamából körülbelül kilencvenről mondható, hogy magyar dallam.

– Mit jelent a „magyar dallam” kifejezés?

– Ez összetett kérdés. Egyrészt ide sorolom azokat a történeti dallamokat, amelyeket – bár gregorián az eredetük, vagy más idegen forrásokból fakadnak – évszázadok óta énekelünk, ezért magyar dallamnak tekinthetjük őket. Természetesen a magyar dallamok közé tartoznak a népdalok is. A harmadik csoportjukat a magyar zeneszerzők által komponált dallamok alkotják. Annak idején a Credo-beli cikkben a fentebb említett kilencven dallamnak a forrását tisztáztam – hibája az énekeskönyvünknek, hogy ezek az adatok hiányosak, vagy pontatlanul szerepelnek –, most a dallamok eredetét és jellegzetességeiket kezdtem el vizsgálni. A találkozón a Bibliaórai énekek című fejezet tizenhat népzenei forrású dallamáról meséltem a résztvevőknek.

– Mit gondol, az egyházzenei bizottság tagjaként hogyan tudja szolgálni a szívéhez oly közel álló magyar népzene ügyét?

– Véleményem szerint ebben az értékvesztő vagy értékzavart világban az egyháznak is fokozottan segítenie kell azt, hogy a figyelem jobban a népzenei hagyományra irányuljon. A magyar parasztember alapvetően vallásos és istenhívő, és ez rengeteg mesében, dalban, ünnepi szokásban tükröződik – sokszor érthetőbben, világosabban, kedvesebben, mint a magas művészetben. Ifjúsági füzetsorozatban lehetne összegyűjteni és megjelentetni ezeket a tréfás és jókedvű köszöntőket, nótákat, szerelmes dalokat, csakúgy, mint a népi imádságokat és az egyházi esztendő különböző ünnepeihez kötődő énekeket

Vitális Judit