A hét témája

„Minek neked egy negyedik gyerek?” – mondja. Látszik, hogy teljesen bolondnak tart, én meg csak mosolygok rá csendesen. Mivel idegen, neki nem magyarázom el, hogy ez a gyerek nem becsúszott, nem véletlenke, hanem egyszer csak megszületett mint gondolat, mint vágy, mint könyörgés, és aztán már csak idő kérdése volt, hogy mikor jön el közénk aprócska embrióként, majd csecsemőként. Igen, ez valahol sokkal régebben és mélyebben kezdődik…

Első két, örömmel várt, tervezett gyermekünk – Noncsi és Kamilla – születése után megbeszéltük, hogy várunk, bölcsen, erőinket felmérve. Majd később, sok év múlva újra vállalunk babát. Aztán bekéredzkedett Anna.

Meglepődtem, de rögtön éreztem, hogy ez a gyerek különleges ajándék. Csak bevallani alig mertem a férjemnek. Mit fog mondani? Talán megszid, miért nem vigyáztam jobban. Hol vannak a szép tervek? Végül elmondtam neki, hogy babánk lesz, ő meg előbb nevetett egyet, aztán okosan mérlegelni kezdett: „Ide kerül a kiságy, a lányainknak meg emeletes ágy kell, és azt a szekrényt oda, azt meg amoda, hogy a szoptatás közben kényelmes hely legyen a fotelban…” Ő rögtön tudta, mit kell tenni, hogy rendben menjenek a dolgok.

Aztán a három kicsi mellett azt hittem, végére jutottunk a babás időszaknak. Nem, mi nem akarunk olyan család lenni, amelynek a tagjai folyton le vannak merülve – beszéltük meg a párommal. Határozott mozdulattal, hogy az Isten is lássa: komolyan gondoljuk, kezdtem elajándékozni a kismamaruhákat meg a csecsemőholmikat. Elégedetten nyújtóztam egyet, de jó, most már elférünk a szekrényeinkben. Nevelgettük a három lánykát, gyönyörködtünk bennük.

Mostanra éppen annyira okosak és ügyesek lettek, hogy megkönnyebbülten felsóhajthattunk. Senkinek nem kell pelenka, meg lehet velük beszélni dolgokat, el tudunk menni három váltás ruha nélkül itthonról. Noémi tízéves lesz, Kamilla nyolc múlt, Anna az iskolát kezdi az ősszel.

Két éve még dolgozni is viszszamentem. Örültem az új kihívásnak, kilenc év gyes után jót tett a frissítés. Csak néhány idősebb barátom csóválta a fejét. Az első tanév végén meg a főnököm: „Miért kell neked minden gyereknek külön feladatot adnod? Nem őrülsz meg, míg az összes kicsi fejét megsimogatod? Úgy bánsz velük, mintha mind a tied lenne. Ezért fáradsz el annyira.”

Tényleg fáradt voltam. És tényleg minden kisgyerek ahhoz szokott, hogy a termembe be lehet jönni csak úgy egy kicsit üldögélni, megnyugodni, panaszkodni is. Anyásra véve a dolgokat húsz gyerek kicsit valóban sok volt.

Aztán csak telt az idő, az új tanév nagy meglepetéseként a Luther Kiadónál megjelent a Tök Tóbiás kalandjai. Amikor lelkesen újságoltam a szeretteinknek, többen is felkapták a fejüket, majd kis legyintéssel, hümmögéssel megjegyezték: „Ja, könyv? Azt hittem, egy új gyerek.” Nem baj, tanítok, nevelem a lányainkat, nekünk így jó, nem értenek hozzá az ismerősök. Én tudom, nekünk mi a jó.

De ahogy telt az idő, egyszer csak felfedeztem, hogy csalódott vagyok, amikor kiderül, sikeresen védekeztünk. Jaj, Istenem, megőrültem? Olyan jó kis nyugalom van most. A lányaink kedvesek, okosak, nagyon. Megterítik az asztalt egyedül, a két nagy önállóan írja meg a házi feladatát, a kicsi is érdeklődő, eljátszanak együtt, nem kell reggeltől estig százhússzal mellettük lenni minden másodpercben. Örülhetek, kicsit fellélegezhetek. Egy csecsemővel annyi baj van. Sír, elesik, leesik, felmászik, lenyel valamit, nem nyel le valamit, félteni kell, hogy valami elképesztő baj éri, annyira törékeny, esendő. Meg van egy krónikus immunrendszeri betegségem is. A terhesség alatt biztosan nem lehet gyógyszert szedni, mi is lenne úgy velem? Kell ez nekem? De akkor már elcsábultam. Tudtam, hogy bekéredzkedett a szívembe az a csibész.

Óvatosan megemlítettem a páromnak. Hümmögött. Jó, majd gondolkodik, emészti a gondolatot. Aztán a párom is elcsábult. Beszélgettünk. Én a gyerekeink hozzáállásán filozofáltam, ő meg azon, hogy akkor új autót kell venni, mert nem férünk be a régibe. Imádkoztunk, én meg számolgattam a napokat, mikor telik le a két hónap gyógyszerek nélkül, amikortól lehet próbálkozni.

Aztán egy nap a legkisebb lányunk, Anna előállt a nagy problémával: a barátnőjének két kistestvére is van, neki meg egy sincs, hát milyen dolog ez? Megörültem a felvetésnek, és kis sutyorgást kezdeményeztem a másik két lányunkkal is babaügyben. Noémi nagylányosan komolyan figyelt, és azonnal szívébe zárta a még el sem indult testvérkét. Megígérte, hogy ő, mivel hívő, majd imádkozik érte. Kamilla elgondolkodott, magában mérlegelte a dolgot, és megkérdezte, hogy azért ugye akkor is fogjuk őket szeretni, ha babánk születik. Aztán amikor megbeszéltük, hogy a baba a családunké lenne, és közös feladat, akkor azonnal vállalta. Ha nemcsak anya idejének a megnyirbálásáról van szó, hanem együtt lehet működni, ő örömmel áll rendelkezésünkre.

Kicsit álmosan, de teljes egyetértésben ültünk le este imádkozni. Anna buzgón könyörgött kistestvérért, a két nagy félálmosan bólogatott. „Hé, ti is imádkozzatok! Na, mi lesz!” – böködte őket a kicsi. Így mind imádkoztunk az új jövevényért.

Másnap kíváncsian vártam az esti ima idejét. Vajon előkerül-e a babaügy, vagy csak fellángolás volt? És… nem került elő. „Ma nem imádkozol kistestvérért?” – kérdeztem Annát. Ő csodálkozó szemekkel mért végig. „Miért? Tegnap imádkoztam, és azt Isten már komolyan vette” – felelt határozottan.

És tényleg. Isten komolyan vette őket meg minket is. Borsószem hamarosan jelt adott, hogy elindult hozzánk. Mostanra tizenhárom hetes a babánk. Minden jel szerint egészséges. Az egész család együtt várja. Beszélgetünk róla, figyeljük a fejlődését, követjük a születés felé tartó útját, és azt hiszem, együtt fogjuk nevelgetni, szeretni, tanítgatni, ahogyan rajta keresztül Isten is nevelni, szeretni és tanítgatni fog bennünket.

Füller Tímea