Élő víz

„Imádkozni azt jelenti, hogy Istenre tekintek, és hagyom, hogy ő énrám tekintsen” – vallotta Gerhard Tersteegen. Az idézett mondat is jelzi, hogy Tersteegen milyen mélyen ragadta meg az imádkozás jelentőségét. Az ismert énekszerző a 18. században élt. Gyakran használt és kedvelt éneke: „Itt az Isten köztünk…” (EÉ 280) Az imádság vasárnapján az ebből a Tersteegen-énekből vett idézetekhez kapcsolom mondanivalómat (az eredeti német szöveg alapján).

Tersteegen először az imádatra szólít fel. Talán sokan vannak, akik nem tudják, hogy mi az az imádat. Azt tudjuk, hogy van hálaadó, bűnvalló és kérő ima. De mindezeknél fontosabb az imádat. Az imádat lényege az, hogy nem Isten ajándékaiért adunk hálát, hanem érte, önmagáért, mert ő jó, kegyelmes, és bármit ad, az a javunkra van.

Imádkozás közben minden hallgasson el bennünk. Ez meglepő. Nem azt mondja, hogy öntsük ki a szívünket, mondjuk el a kéréseinket. Mert gondoljuk meg, mi is lakik bennünk, és mit kell elnémítani: önteltség, önsajnálat, panasz, vádaskodás, kritika, zúgolódás…

Imádkozás közben bensőleg hajoljunk meg Isten előtt. Ha ez nincs, akkor csak szavakban közeledem, de a szívem távol van Istentől. Igazi ima, Istennel való igazi beszélgetés nincs benső meghajlás nélkül. A 46. zsoltár 11. verse ezt így mondja: „Csendesedjetek és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten!” (Károli-fordítás) Ez az elismerés – a meghajlás! Isten nagyságának, szentségének, cselekedeteinek, vezetésének bizalommal való elfogadása.

Ha az imádkozásban megtapasztaltuk, átéltük a csendet, akkor nem érezzük csupán külsőségnek azt, amit énekünk német szövegének első versszakában olvasunk: lehunyt szemmel áldásos az imádkozás. Persze ezt nem mint külsőséget ajánljuk, hanem azért, mert tudjuk, hogy a szemünkön keresztül jönnek hozzánk a világ hol csábító, hol ijesztő kísértései. Mennyire tapasztaljuk ezt a templomban, az istentiszteleten! Prédikáció vagy imádság közben késve bejön valaki, és eszembe jut mindaz, amit tudok róla… Vagy nézem a ruháját, a kalapját…

Ha engedjük, a környezetünk, a „világ” uralkodik rajtunk. Ima közben különösen nagy szükségünk van arra, amit a zsoltáros így fejez ki: „Szemem állandóan az Úrra néz…” (25,15a) Ez segít kizárni mindazt, ami Istentől el akar választani minket.

Befejezésül még annyit: imádkozni nemcsak Rogate vasárnapján, nemcsak istentiszteleten vagy otthon a csendes perceinkben lehet, hanem bármikor, bárhol. Munka közben, közlekedés közben is „beszélgethetünk” Istennel, elmondhatjuk neki gondolatainkat. Mert Isten mindenütt jelen van. Ha szólunk hozzá, ő meghallja. És jegyezzük meg azt is jól, hogy meg nem hallgatott imádság nincs.

Gáncs Aladár