A vasárnap igéje

HÚSVÉT ÜNNEPE UTÁN 5. VASÁRNAP (Rogate) – Jak 1,22–27

Olyan világban élni, ahol minden tükör torzít, rettenetes lenne. Az elvarázsolt kastélyban persze jó poén, és tetszik is mindenkinek, hogy az egyik tükörben dagadt, alacsony és tömzsi álvalója, míg a másikban sudár, karcsú, filigrán alakja köszön vissza. Ám az ilyen kép hazug. El is felejthetjük hamar.

Arra sem gondolunk sokat, hogy reggel milyen arc nézett ránk a tükörből. Pedig ennek már lenne értelme, hiszen ilyenkor tetten érhetők a még nem megfegyelmezett, nem kikozmetikázott, azaz a valódi érzelmek, a megélt dolgok nyomai, a fény vagy hiánya a tekintetünkben és így tovább. Emberarcunkat, a valódit – amely lelki, belső „vonások” bonyolult rajzolata – az ige tükrében látni még kevésbé vidám dolog… Jó lenne, ha Isten, aki teremtett bennünket, s akinek minden pillanatban rajtunk nyugszik a tekintete, valamint embertársaink, életünk útitársai ezt a valódi arcot látva gyönyörködhetnének bennünk… De hogyan lehetséges ez, lehetséges egyáltalán?

Luther sommás, szókimondó kritikával szólt Jakab leveléről: az ítélet tüzének próbáját ki nem álló szalmalevélnek nevezte a megigazulás Pálétól eltérő értelmezése miatt, illetve azért, mert egyszer sem hivatkozik Jézus Krisztus személyére, megváltó halálára és feltámadására. Jakab és Pál apostol teológiájának összevetése hallatlanul izgalmas feladat, hiszen nem kevesebbről, mint életünkről, üdvösségünkről van szó! S ezért fontos, hogy értsük, jól értsük mindkettőjüket, jelen esetben Jakabot, akinek soraiban a figyelmeztetés lüktet: „…be ne csapjátok magatokat.” (21. vers)

Igen, ilyenek vagyunk: halljuk az igét, de a szívünk kemény, és tetteinkkel vétkezünk Isten és ember ellen. Közben mégis hívőnek hisszük, valljuk magunkat. Becsapjuk önmagunkat és a világot is, mert nem cselekedjük az igét, noha erre kaptunk Istentől esélyt, lehetőséget, küldetést és mindenekfelett erőt – tőle magától! Végeredményben boldogtalanok vagyunk – vö. Lk 11,28.

Az ige teremtő szó. Nem statikus és néma, hanem élet, mozgás, lüktetés, a szeretet kreativitása bennünk. Naponként megújuló mozdulat, tett, gesztus, amely örömmel tölti be azt is, aki kapja, s azt is, aki adja (25. vers). Hozzánk Istentől érkezik: a belőle fakadó hit átmelegít, szétárad, s megszépíti vonásainkat. Krisztus igéjével „odukat és kriptákat pattant” (Ady Endre), élővé tesz lelki holtakat… Higgyük el – vagy mert az élet nagy dolgaiban másodkézből véve semmi sem jó: inkább próbáljuk ki!

A kegyesség (27. vers) ma talán ódivatú fogalom, noha naponként szembesülünk a kegyetlenség (nem csak a szójáték juttatja eszembe) megannyi formájával. Jakab a konkrét tennivalók példáján át mutat utat. Nem hagyható ki közülük a nyelv megfegyelmezésére való utalás sem: Rogate vasárnapján ajkunk ugyan kér, de hányszor szalad ki rajta indulatból, gyűlöletből kimondott szó, amely sebez!

Nem, nem a cselekedet üdvözít. Krisztus nélkül semmik vagyunk. Általa, az Isten szeretetének és üdvözítő akaratának az ő arcán való megismerése által mégis azzá lehetünk, akinek ő szán bennünket. S ez felszabadító hír: a Megváltóhoz kötöttség maga a teljes szabadság, amelyet senki és semmi nem vehet már el tőlünk. Hogy Isten szeret, és Krisztust értünk adta – tény. Ebből kiindulva a hála mozdít tettre, a befogadott ige akar tagjainkon át Istenről prédikálni.

Sok riportalannyal hozott már össze a munkám, s a cselekvő hit megannyi példáját láttam sorsukon keresztül. Ami közös ezekben az emberekben, az egyfajta kisugárzás volt, amely harmóniát vont köréjük: összhangja a mélyen megélt hitnek és az Istenről tanúskodó életnek. Szépek voltak, vonzóak, követésre méltók. Emberek, akik egy istenarcot látva felismerték küldetésüket.

Ez nekünk is megadatik. Saját erőnkkel, képességeinkkel – korlátaik miatt – nem jutnánk messzire… A törvény megmutatja igazi valónkat, mint a reggeli tükör a nem kozmetikázott arcot. De Isten nem elveszíteni, hanem megmenteni akar minket, és ez örömünk forrása. Az evangélium felszabadít! Ki más tehetne erről bizonyságot, mint mi, akik megtapasztaltuk? Mert amikor halljuk az igét, amikor vesszük a szentséget – amikor a gyermeket a keresztségben Isten magához ölelő szeretetében tudjuk, az úrvacsorában pedig magát Krisztust vesszük magukhoz –, nem rabokká, hanem Isten igazi szabadságának részesévé válunk. A hála és a szeretet belőle fakad, és így terem tetteket, mert nem is lehet másként…

„Egy istenarc van eltemetve bennem, / S most ásót, kapát, csákányt ragadok, / Testvéreim, jertek, segítsetek, / Egy kapavágást ti is tegyetek, / Mert az az arc igazán én vagyok.” (Reményik Sándor: Istenarc)

Kőháti Dóra