Keresztény szemmel

A ballagásról, az érettségiről készültem írni. Talán szubjektív okokból is, ugyanis az idén ballagott harmadik, legkisebb unokám. Közvetlen tapasztalatom van tehát arról a nemzedékről, amely a rendszerváltozáskor született. Amelynek teljes élete már a polgári demokratikus Magyarországon, a jogállamban zajlik. Amely számára már természetes, hogy a szünidőt külföldön is eltöltheti, de akár a tanulmányait is folytathatja egy másik országban rövidebb-hosszabb ideig.

Feltehetőleg inkább minket, idősebbeket tölt ez el örömmel. Mi még mindig rácsodálkozunk enyhe szomorúsággal arra, hogy mi mindent jelent, mi mindent tesz lehetővé a szabadság, és milyen energiákat képes mozgósítani.

Írni szándékoztam arról, hogy az immár megszilárdult, a társadalomban elfogadott, magas presztízzsel bíró egyházi iskolarendszerben is ballagnak a diákok. Jó lenne tudni – de ez az Úristen titka, ő ismeri szívünket –, hányan voltak a ballagók között olyanok, akik számára sajátosan fontos volt, hogy egyházi iskolába jártak. Akik a magas szintű ismeretek mellett hitre, élő Krisztus-hitre is jutottak az iskolai évek során, akár magában az iskolában, akár a háttérül szolgáló gyülekezetben. És kutatnánk a jövőt: hányan lesznek a mostani ballagók között, akik – mint sokan az egykori fasori diákok közül – itthon és külföldön iskolájuk jó hírét is öregbítik teljesítményükkel?

Vizsgálódásra ad okot a most érettségizők között is az a képviselői javaslat, hogy a családosok – eldöntendő, hány gyerek után – többlet szavazati jogot kapjanak az országgyűlési választásokon. Szokatlan, de alapvetően rokonszenves gondolat, hogy az országos politikában is markánsabban jelentkezzék ily módon a családok érdekérvényesítése. Persze – és ez már mai megosztottságunkat jellemzi – rögtön megszólal a kisördög: melyik szülő szavazzon a kiskorúak nevében? Hiszen elképzelhető, hogy más-más pártot preferálnak…

Osztrák szomszédaink elhatározása reálisabb. Tizenhat éves korra kívánják leszállítani a választói korhatárt. Magam – és ezt erősíti az idei ballagás is – nagyon egyetértek a gondolattal. Orvosszemmel is. Igen, gyorsabban érnek a mai fiatalok, még ha ismerjük is ennek a vadhajtásait. Többségüktől bízvást elvárható már tizenhat éves korban a tudatos, érett döntés. Fontos szempont, hogy az egy-egy parlamenti választás utáni politika bizony igencsak kihat az aktuális fiatal nemzedék jövőjére.

Minderről készültem írni, amikor a társadalom józan többségével együtt szembesülnöm kellett a sírgyalázás és a fényes nappal elkövetett, halállal, sebesüléssel végződő fegyveres bankrablás rémségével. A két, egymástól látszólag távol eső eseményben közös, hogy a maguk módján a társadalom állapotát, zaklatottságát, eszmehiányát fejezik ki, azt a helyzetet mutatják, amikor minden megtörténhet, amikor eluralkodik a bizonytalanság.

Ilyenkor szokták azt is mondani, hogy mindez csak a jéghegy csúcsa. Az értéktorzulások már-már oda vezetnek, hogy olykor a deviáns válik etalonná jelentős társadalmi csoportok számára.

Ezért nem elégedhettem meg eredeti elképzelésemmel, a ballagások pozitív üzenetének ecsetelésével, hiszen nem kendőzhetjük el a társadalmi bajokat. Azért sem, mert mindnyájan felelősek vagyunk azért, hogy gyermekeink, unokáink olyan társadalomban élhessenek, alkothassanak, ahol az értékrend kizárja a kegyeletsértést, nem ad teret az erőszakos cselekményeknek.

Remélem, nem csak engem érintett mélyen az elmúlt héten az evangélikus szószékekről hangzó intelem, Jakab apostol figyelmeztetése. Ne tévelyegjetek! Megdöbbentő, hogy mennyire időszerű a 21. században is az apostol egykori üzenete. Egyének, közösségek, politika, társadalom – ma is járjuk a tévutakat, egészen más körülmények között, mint egykor.

Immár nem hívő szakemberek, politikusok, közgazdászok is állítják, hogy erkölcsi megújulás nélkül nem valósítható meg semmilyen reform, legyen szó államigazgatásról, egészségügyről, oktatásról. Legyünk gyorsak a hallásra, késedelmesek a szólásra és a haragra – tanít az apostol. Legyünk tehát képesek elfogadni mások véleményét, és megfontoltan, felelősen, indulatmentesen döntsünk. Érvényesül-e valamennyire ez a gondolkodás a mai magyar közéletben, akár csak az egyházi életben?

Talán új stratégiára lenne szükség az egyházi közösségekben is. Nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy amint a mi örömünk, a mi büszkeségünk is az egyházi iskolák ereje, a ballagók tudása, hite, ügye, a társadalmi drámák a mi kudarcunkat, szégyenünket is jelentik, felelősségünket hangsúlyozzák.

Frenkl Róbert