Keresztutak
A Külföldön Élő Magyar Evangélikus Lelkészek Munkaközössége (KÉMELM) jubileumi, összegző közgyűlésén elfogadott nyilatkozat
Hálát adunk az ötven éve, 1957 márciusában kelt, Bécsben tartott tanácskozáson született alapokmányunkért. Ott is, akkor is hálaadással kezdtük, mint ahogyan Pál apostol is szokta epistoláit kezdeni, akár búcsúzott, akár előretekintett.
Hálaadásunk az egy közös Urunknak szólt, aki megengedte, hogy „idegen földön is” folytassuk szolgálatát, illetőleg készüljünk fel rá egészen új körülmények között is. Ő nem feledkezett meg népéről, sem az otthon maradottakról, sem a külföldre távozottakról. Mindkét oldalon sok kérdés előtt álltunk, lelkészek és gyülekezeti tagok egyaránt. Titok volt a jövő, csak az egyház Ura tudta, hogy szüksége van ránk! Ugyanannak az Úrnak a szolgálatában maradtunk: „sub uno Christo”, ahogyan az Ágostai hitvallás előszavában olvassuk.
Köszönetet mondunk, hogy alapító atyáink az egyházi szolgálat lényegére és nem strukturális vagy jogi kérdésekre figyeltek. „Az evangélium vigasztalását sokat szenvedett népünkhöz ma is elvihetjük – ezért egyéni sorsunk alakulását mindenben az evangélium ezen szolgálatának szükségleteihez irányítjuk” – hangzott az ünnepélyes nyilatkozat. Az alapítók fogalmazása valódi evangélikus egyházfogalomra utal. A mai – az igehirdetés és a szentségek nyújtására elhívott – nemzedék csak köszönettel gondolhat az elődökre, akik ezt a gondolatot szándékuk szerint jövőnk menetrendjeként rögzítették.
A menekültek között végzett szolgálatunknak éppen úgy ez adta meg arcélét, mint az otthon maradók legfontosabb szolgálatának irányát. A tiszta evangéliumhirdetés és a szentségek nyújtása Ágostai hitvallásunk szerint is legfőbb jellemzője egyházunknak, felekezeti viszonylatban speciálisnak számít ez a tömör megfogalmazás. Ötven év után úgy látjuk, hogy ez mentett meg minket az „exil egyház” kísértéseitől. Hála a mi Urunknak, mi hitben nem szakadtunk el egymástól a különböző helyzetek ellenére sem, mert nem a kondícióink, hanem hitünk egysége határozott meg bennünket. Megmaradt hitünk bizalomjellege, reménységünk nem politikai, etnikai, világnézeti jellegű volt, hanem szeretetben gyakorolt élő reménység 1Kor 13 szerint. Urunk hűségében megbizonyította, hogy tegnap és ma és korszakról korszakra ugyanaz. Minden helyen és minden időben cselekvő Úr (Deus in actu).
Tudjuk, hogy eredményes munkát végezhettünk Urunk ajándékaként, ami pedig kudarc volt tevékenységünkben, az a magunk számlájára írandó. Nem is akarunk megfeledkezni mindarról, amit ajándékba kaptunk közös Urunktól, ugyanakkor bűnbánattal valljuk meg mindazt, amit elrontottunk. Bűnbocsánatot kínáló Urunk irgalma egyedüli mentségünk.
Őszinte tisztelettel, megbecsüléssel gondolunk mindazokra, akik előttünk jártak, de már nincsenek közöttünk, és a még megmaradt élő szolgatársakra is, akikkel együtt könyörgünk, hogy Urunk „vénségünkben se vessen el bennünket” (71. zsoltár).
Bölcs és igaz irányba mutató volt az az ötven esztendővel ezelőtt vállalt kötelezettségünk is, amely szerint mindenkor a jövőben a helyi egyházakkal összehangolva Isten dicsőségére akarjuk végezni munkánkat. Ez több volt, mint egyházi spekuláció, ez a józan előkészítést jelentette arra nézve, hogy mi adja szolgálatunk alapját, és hogy a következő nemzedék tagjai is evangélikusok maradhassanak az adott környezetükben, és ne csupán a drága magyar tradíció őrzése, hanem az élő hit legyen legnagyobb célkitűzésük.
Jövőbeli szolgálati elkötelezettségünket – teológiai vonatkozásban – továbbra is az 1957-es bécsi nyilatkozat értelmében fogjuk fel. A munkaközösség további célja a lelkigondozók egymással való kapcsolattartása, a lelkigondozói munka átgondolása és jövőjének tervezése.
Meg vagyunk győződve arról, hogy Urunktól és népétől nem választhat el semmi és senki, időbeli és térbeli határok ellenére sem (Róm 8,38–39). Végül feltámadott Urunkra gondolva az a bizonyosságunk, hogy az Úrban végzett munkánk nem hiábavaló (1Kor 15,58).
Erős várunk marad az Isten!