Kultúrkörök

Poeta angelicus, angyali költő – így nevezték Dsida Jenőt egyes irodalmárok. Költészetének ragyogó tisztasága, érzelemgazdagsága méltóvá teszi erre a megtisztelő címre. Rövid élet adatott neki: harmincegy évesen halt meg.

„Rövid az életem, leírni is csak röviden lehet” – írta önéletrajzában. Május 17-én Szatmárnémetiben jött világra, élete nagy részét azonban Kolozsváron töltötte. Polgári jómódba született, ám a gyermekkor édenéből igen hamar kitessékelték. Apja tiszt volt a Monarchia hadseregében, és elsők között esett orosz hadifogságba, a család hadikötvényekbe fektetett vagyona pedig elúszott.

Gyermekkorát beárnyékolta szívbetegsége is. Már igen korán tisztában volt azzal, hogy nem lesz hosszú életű. Verseiben – néhány utolsó költeményét leszámítva – nyoma sincs a halálvágynak.

Csodagyereknek számított, tizenhat évesen már versei jelentek meg Benedek Elek Cimbora című gyereklapjában. A szárnypróbálgató költő az érettségi után jogi karra iratkozott, ám végül mégsem végezte el, mert az újságírói pálya inkább megfelelt a tehetségének. Tíz évig szerkesztette a Pásztortűz című folyóiratot, majd a kolozsvári Keleti Újságot. Tagja lett a Kemény Zsigmond Társaságnak, 1933-tól pedig a romániai PEN Club magyar tagozatának volt a titkára.

Bámulatos nyelvérzéke volt. Folyékonyan beszélt németül, franciául, románul, angolul, latinul és oroszul. Költészetében a hagyományosság és modernség keveredik, ám líráját mindvégig meghatározza őszinte katolikus vallásossága. Első verseit még a kordivatnak számító expresszionizmus hatja át, ám elég hamar kiderült, hogy távol áll tőle az efféle kirobbanó harsányság. Későbbi költészetét inkább a befelé megélt érzelmek kifejezése, a rímekkel és ritmusokkal való boldog játék jellemzi.

Költészete a legművészibb színvonalon gyönyörködtet, pedig témája a leghétköznapibb élet. Gyakran írt hitéről, szerelméről, hazájához való hűségéről. Aztán a csöndes szomorúság lassanként beköltözött költészetébe. Egyre jobban kínozta betegsége, amelynek kiteljesedését maga is tetézte. „Ha betegségem miatt meg kell halnom idő előtt, miért lohasszam magamban a lángot?” – kérdezte. És két végén égette a gyertyát. A sűrű füstben hajnalig tartó eszmecserék nem tettek jót beteg szívének.

1937-ben feleségül vette a mély áhítattal szeretett nőt, Imbery Melindát. Még egy éve sem éltek együtt, amikor a költőt harmincegy éves korában elragadta a betegsége. Életében mindössze két verseskötete jelent meg Leselkedő magány és Nagycsütörtök címmel, illetve egy riportkönyve Magyar karaván Itálián keresztül címmel.

Önéletrajzát így fejezte be huszonkét éves korában: „Éjszakánként szépeket álmodom, rendületlenül hiszek Istenben és az emberekben. Hiszek a nőben, a szépség és jóság missziójában. Valami lesz belőlem, de még nem tudom: mi.” Ma már tudhatjuk, mi lett belőle. A 20. század legcsendesebb és talán legkiegyensúlyozottabb lelkületű költője.

Jánosi Vali