A közelmúlt krónikája

A húsvét körüli hetekben Németországban 275 ezer protestáns ifjút konfirmáltak, illetve konfirmálnak. Jóllehet a konfirmáció – a római katolikus egyházban gyakorolt bérmálással ellentétben – nem szentség, a rendszerint húsvétvasárnap és pünkösd közötti időszakra eső ünnep az esküvővel és a keresztelővel együtt a legkeresettebb „az egyházi kínálatban”.

A Németországi Protestáns Egyházak (EKD) adatai szerint tizennégy éves kora körül csaknem minden megkeresztelt fiatal jelentkezik konfirmációra. A kilencvenes évek végétől kezdve ráadásul nőtt a konfirmandusok száma.

Korábban a konfirmáció fordulópontot jelentett a gyermekek életében: sokuk elhagyta az iskolát, és beállt tanoncnak. A rítus így a gyermek- és a felnőttkor határát is jelezte, és kezdete volt a szülőkről való leválásnak. (A konfirmáltak már keresztszülők is lehetnek.)

Habár a mai konfirmandusok még sokáig ifjak maradnak, a konfirmáció mostanság is a változás ünnepe – manapság azonban inkább ezen életszakasz testi és lelki átalakulásai kerülnek előtérbe.

A konfirmációval – amelynek elnevezése a latin confirmatio szóból ered – a fiatalok megerősítik keresztségüket. Nyilvánosan vallást tesznek hitükről, és a gyülekezet felnőtt tagjaivá válnak.

A konfirmáció „atyjaként” az Elzászból származó református teológust, Martin Bucert (1491–1551) tartják számon, aki elsőként Hessenben vezette be. Általánossá azonban csak a 18. századi pietizmus idején vált. A 19. századtól kezdve a konfirmáció ünnepe egész Németországban elterjedt.

A konfirmációnak Németországban van világi megfelelője. Az ifjúavatás szokása százötven évvel ezelőtt alakult ki; az egykori Német Demokratikus Köztársaságban igencsak szorgalmazták, és Németország keleti részén még mindig népszerű. Ezt a következőképpen indokolják: a nem keresztények is igénylik, hogy méltó módon ünnepeljék meg egy életszakaszlezárulását. A protestáns egyházak azonban lebeszélik a fiatalokat arról, hogy a konfirmáció mellett ifjúavatón is részt vegyenek.

A Glaube und Heimat írása nyomán