Keresztény szemmel

„Igyekezz már, örökké rád kell várni!” – mondja az anya, egyre türelmetlenebbül. „Megyek már, megyek már!” – feleli a lány, Zsófia, minden különösebb lelkesedés nélkül. Mindig így van ez, amikor vásárolni mennek. Ki nem állhatja az egész hercehurcát, a keresést, a ruhapróbát. „Van néhány dolog, amit még mindenképpen meg kell vennünk, mielőtt elutazol” – hallja anyja ellentmondást nem tűrő hangját. Nincs mit tenni, elindulnak…

Bár tavaszodik, így a reggeli, kora délelőtti órákban azért még hűvös van odakinn. Gyorsan elérik a megállót, és felszállnak a villamosra. Zsófiának nincs kedve beszélgetni, csak néz ki az ablakon; szürke utcákat, régi házakat és néhány embert lát, akik vagy sietnek, vagy épp kényelmesen sétálgatnak. Egyik megállót követi a másik. A kép nem változik: emberek, utcák, házak. Az egész valahogy mégsem untatja, élvezi, ahogy egyfajta békesség születik meg benne.

„Nézd!” – ébreszti fel édesanyja hangja, mikor már majdnem elalszik. „Mezítláb van!” Felpillant, és már ő is látja. Egy férfi az. Még nem öreg, de már nem is olyan fiatal. Piszkos az arca és a ruhája, a haja és a szakálla már régen nem láthatott ollót, fésűt. Tényleg nincs rajta cipő, koszos, csupasz lábbal rohan keresztül az úton. „Szegény fickó!” – sóhajt az édesanya, de a lánya már nem figyel oda rá, gondolatai messze kalandoznak. Azon töpreng, hogy neki mindene megvan, ennek a férfinak pedig láthatóan szinte semmije sincs a rajta lévő ruhán kívül.

A villamoson tovább zötykölődve azonban nem a nehéz gazdasági helyzet miatt szomorkodik. Hanem arra gondol: nem véletlen tehát, hogy aznap reggel, csendessége idején épp Jób történetéről olvashatott a Bibliában. Jób nem a maga vagy mások hibájából lett földönfutóvá, mint ez az ismeretlen, hanem az Úr tette próbára a hitét azzal, hogy elvette tőle mindenét, amije csak volt, a gyermekeit éppúgy, mint az anyagi javait. „Jób ekkor fölállt, megszaggatta köntösét, és megnyírta a fejét. Azután a földre esve leborult, és így szólt: Mezítelen jöttem ki anyám méhéből, mezítelen is megyek el. Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úr neve!” (Jób 1,20–21) Még nyomorúságában sem átkozta Teremtőjét! Pedig milyen könnyű lett volna megtagadni Istent ebben a nehéz helyzetben! Zsófia tudta, hogy az ő számára már sokkal kisebb nehézség is elegendő lett volna ahhoz, hogy meginogjon a hite.

A lány elmélkedésének a hangszóróból érkező felszólítás vetett véget, amely jelezte, hogy elérték a végállomást. Le kellett szállniuk, felállt hát ő is a helyéről, mint a többiek, és útjára indult. De a nemrég látott férfit és Jóbot még sokáig nem tudta kiverni a fejéből. Cikáztak benne a gondolatok; a ruhák, amelyeket meg kellett venniük, már eddig sem nagyon érdekelték, a nemrég látott szemvillanásnyi, ám számára sokat jelentő epizód után pedig még kevésbé. Mezítelen jöttem ki anyám méhéből, mezítelen is megyek el. Mindazt, amit csak vásárolok, összegyűjtök, fontosnak tartok, nem vihetem magammal, ha meghalok – tűnődött tovább, és összeolvadt benne az ismeretlen sorsa a Szentírásban olvasott történettel.

Kezdet és vég, születés és halál. Ez lenne minden? Nem, igenis van még valami a két véglet között. Az élet maga – tele feladatokkal, kérdésekkel, örömmel és csalódással. És a hálaadás lehetőségével. A köszönetmondással minden jóért, ami csak adatik. De aznap este a lány érezte: köszönettel és hálával tartozik Istennek azért is, mert mindig vele volt – és Zsófia biztosan érezte és tudta, hogy mindig vele is lesz – a kísértések és próbatételek idején. Hiszen ezeket is Isten engedi meg, hogy rajtuk keresztül formálja személyiségünket, és erősítse hitünket.

Miután hazaértek, először segítenie kellett a ruhák ki-, majd a bőrönd becsomagolásában. Igyekezett, ahogy csak tudott. Alig várta, hogy egyedül lehessen, és imádkozhasson. Imádkozhasson a délelőtt látott férfi sorsának jobbra fordulásáért, és megköszönje mennyei Atyjának azt, ami korántsem természetes: hogy az élet nagy kalandját vele együtt élheti meg örömben és bánatban, kísértésben és a gondtalan napokon egyaránt.

G. Zs.