Szószóró

Az érettségire nagy sebbel-lobbal készültem, bár ami az ijedséget illeti, nem volt félnivalóm. Azt tudni kell, hogy én izgulós fajta vagyok, most mégis nyugodt voltam. A tanulás szempontjából próbáltam mindent megtenni, ami tőlem telik. Na persze nem vittem túlzásba, mert nem erősségem a szorgosság e téren. Nekem személy szerint nem tűnt olyan nehéznek, és így utólag visszatekintve nincs aggódnivalóm sem. Azért valamit el kell mondanom…

Mivel én keresztény vagyok, volt egy kis segítségem is, amely – sok ima hatására – Istentől érkezett. Így tudtam megőrizni a nyugalmamat és józan fejjel gondolkozni. Minden reggel elolvastam az aznapi igét, és imádkoztam.

Az írásbeli részből még hátravan a választott tárgy, és utána már csak a szóbeli vár ránk, ami érdekes lesz. Ahogy végignéztem az osztálytársaimon, láttam rajtuk a bizonytalanságot és az aggodalmat – valószínűleg nem volt mindenki olyan biztos a dolgában, mint én. Ha ismernék Istent, valószínű, hogy az ő dolguk is ilyen egyszerű lenne. A suliban az utóbbi napokban ballagás előtt nagy volt a hajtás, mindenki teljes erőbedobással tanult, na és persze felelt.

Úgy érzem, az ember ilyenkor tud a legtöbbet, mivel az érettségin több területen kell számot adni a megszerzett tudásról. Így a diákoknak osztott figyelemmel kell mindazt elsajátítaniuk, amit tanáraik óráról órára átadtak nekik. Ezért joggal mondhatjuk, hogy az érettségi vizsga valóban az ember érettségéről szól, óriási próbatétel és egy lépcsőfok az életben. (Bár ma már nem sok mindenre használható, mivel szinte alapkövetelmény a szakmunkás-bizonyítvány mellett a boldogulás színpadán.)

Elmúltak a gimiben töltött évek. Egyesek számára ez azt jelenti, hogy végre túl vannak rajta, és alig várják, hogy békén hagyják őket. De vannak olyanok is, akik számára ezek az évek fontosak voltak. Úgy érzik, elmúlt valami, ami hiányozni fog, ami fontos volt a számukra, mert hangulata volt, mert egy kis szeleburdiságot, bezártságot, egyben mégis határtalan szabadságot jelentett – a fiatalság legszebb éveit. A bulik, a másnapi doga vagy felelés miatti izgulás, a buszozás a suliba és haza – mindezeknek az évek során nem tulajdonítunk kifejezettebb értéket.

A diák csak akkor veszi észre, hogy mi is az, ami elmúlt, amikor már vége van, és szíve sóvárogva hiányolja mindazt, amit azelőtt mindennap átélhetett. Ilyenkor már késő, és csak az a gondolat röppen át minden szorgos kis hangya fejében, hogy egy picit öregebb lettem, egy picit többet tudok, mint tudtam, és hiányozni fog, mert jó volt.

Daróczi László