Evangélikusok

Péter Jenő 1938. március 24-én született a Somogy megyei Zselickisfaludon. Nővérével együtt szeretetben és hitben nőttek fel. A háború utáni években Tabon laktak; ez számára nagyon kedves hely maradt egész életében. Lelkésze Jakus Imre volt, akit szeretett és tisztelt. Az általános iskola befejezése után jó tanulmányi eredménye ellenére sem jutott neki hely a siófoki gimnáziumban, így tizennégy éves korában az iskolapad helyett a nehéz téglagyári munkát kellett választania.

1953-ban a debreceni református gimnáziumba nyert felvételt. Időközben a család Tabról Dabronyba költözött, ahol az édesanyja szülői háza állt. Itt Bárdossy Jenő volt Péter Jenő lelkésze. Érettségi után erdőmérnöki főiskolára jelentkezett, azonban helyhiány miatt elutasították. Ezek után egy évig Budapesten, a 4. számú autójavítóban dolgozott mint raktáros. Itt többekkel barátságot kötött; egyikük, Sasvári Ignác beszervezte a természetjárók szövetségébe, és minden szabad idejüket kihasználva járták a pilisi és a nógrádi hegyeket. Ez alatt az egy év alatt számtalanszor meglátogatta barátait az Evangélikus Teológiai Akadémián; 1958-ban maga is beiratkozott az intézménybe. A gimnáziumban elkezdett sportolást a teológián is folytatta.

Az 1960-as évek elején az Állami Egyházügyi Hivatal az akadémián is elkezdte a tisztogatást. A „feketelistán” Péter Jenő neve is szerepelt, a professzorok azonban kiálltak mellette. Ez még inkább erőt adott neki ahhoz, hogy azt az utat, amelyre vállalkozott, amelyre Isten elhívta, még hűségesebben végezze. A kötelező szuplikációkról hazatérve minden egyes általa meglátogatott gyülekezetről pozitívan nyilatkozott, annak ellenére, hogy az úgynevezett határsávban lévő gyülekezetek meglátogatása közben is számtalan akadályt gördítettek a szolgálata elé. Ő ezt a nehézséget is bátran és szívósan vállalta.

1963-ban szentelte lelkésszé őt dr. Vető Lajos püspök Budapesten. Első szolgálati helye Komárom volt, itt három hónapig szolgált. Majd később Tét következett – itt hét hónapig volt –, végül a dunántúli születésű fiatal Ózdra került, ahol két évig segédlelkészkedett Virágh Gyula esperes mellett. 1966-ban a Cserehát kapujába, Fancsalra helyezték, amelynek huszonnyolc szórványa volt, köztük olyan hely is, ahol csupán két evangélikus lélek lakott. 1967-ben itt kötött házasságot Bortnyik Irénnel, aki egész életén át hűséges társa volt. Házasságukból két gyermek született: Judit és Attila.

Négy unokája született, két fiú és két leány. Betegsége idején erőt adott neki a gyerekekkel, unokákkal való találkozás. Életének utolsó tizennégy évében komoly érsebészeti beavatkozásokon esett át, mindezek ellenére azonban fiatalos lendülettel végezte szórványlelkészi munkáját, és szervezte az encsi templom építését; az új épületet 2005 októberében D. Szebik Imre püspök szentelte fel. A szentelésen ő is szolgálhatott, és örömmel adhatta át a templom kulcsát utódjának, Gerlai Pál lelkésznek.

Nehéz terepen szolgált, de az abaúji emberek egyszerűsége és szeretete közel negyven évig Fancsalon tartotta. Húsz esztendőn át dolgozott másodállásban könyvelőként a helyi termelőszövetkezetben. Mehetett volna más gyülekezetbe is lelkésznek, de a fancsaliak szeretete nem engedte. A Borsod-Hevesi Egyházmegye diakóniai előadója volt hosszú évtizedeken át. Amíg tehette, nyugdíjas éveiben is minden vasárnap hallgatta fiatal szolgatársa igehirdetését. Fancsal községért való fáradozását a helyi képviselő-testület „Pro Fancsal” kitüntetéssel ismerte el.

Az Úr április 29-én hazahívta gyermekét… Temetése május 7-én volt Fancsalon, harminchárom szolgatárs, valamint a testvéregyházak lelkészeinek részvételével. A temetési szertartáson Gerlai Pál, valamint Sándor Frigyes esperes hirdette az igét. Az esperes Ézsaiás próféta könyve 49. részének 15–16. versét olvasta föl: „Ha mások megfeledkeznének is, én nem feledkezem meg rólad! Íme, tenyerembe véstelek be…”

Kutyej Pál Albert