A vasárnap igéje

Pünkösd 2. napja – 1Móz 11,1–9

Nagy kísértés a történelmi messzeségben elveszni. A Szentírás őstörténetei közül Bábel tornyának az építése adatolható a legrészletesebben; sok ezer oldalt írtak róla, sokféle nyelven, ókori történészeket – például Hérodotoszt – is idézve. Mert az épület megépült, legalábbis nagyobb részben. Azt is kikutatták, hogy a Bábel név (görögösen Babilon) eredeti formájában („Báb-ili”) ezt jelenthette: Isten vagy istenek kapuja. Nagy kísértés a történelmi messzeségben elveszni. S tekinthető ez az ókori építmény az istenellenes lázadás ősi jelképének, az emberi gőg, felfuvalkodottság, önhittség relikviájának.

Nagy kísértés lenne e történet segítségével leszólni a modern jelent, a jelen „túlközelségében” elveszni. Mert Bábelnek ma is vannak tornyai. Lerombolt és ágaskodó tornyai. World Trade Center – csak meghökkentő emléke a mammon Bábel tornyának. A globalizmus vagy a zöld, barna, vörös színű ideológiák: Bábel tornyai. Részben romosan, részben ágaskodva, de ilyen Bábel tornya a minden problémára üdvözítő megoldást kínálgató szerénytelen tudományoskodás is. S mini, privatizált Bábel-tornyainkat akkor ne is emlegessük; több van belőlük, mint sündisznó hátán a hegyes tüske. Nagy kísértés lenne a jelen „túlközelségében” elveszni.

Akkor is, mint azóta is generációnként kitört az emberből a gigantománia, istent akarva játszani, imitálni. Az ember minimum a titánok egyike szeretne lenni (vö. Titanic), még az élő Istennel is versenyre kelne az alkotásban… Pedig az isteni (teremtés) és az emberi között végtelen a távolság.

A lényeget nem szabad megkerülnünk: az özönvíz utáni égbe nyúló toronyépület az emberi fennhéjázásnak, gőgnek elgondolkodtató, alázatra indító jelképe. Mert hencegni szeretünk.

Ilyen mérhetetlen hencegés volt nem is olyan régen az, hogy „meghódítottuk a világűrt”, holott ennek modellezése elénk tárja a szerény valóságot. A modell egyszerű: ha a Nap egy méter átmérőjű gömb lenne, akkor a Föld csak egy teniszlabda nagyságú tárgy, és a modell Naptól mintegy két kilométerre lenne. Űrhajónk ennek a teniszlabda Földnek a felszínétől emelkedett fel alig milliméternyi magasságra. Alulnézetből tisztességes dolog a gravitáció feletti győzelem. De felülnézetből?

Isten felülnézetből tekintett le a földre, és még le is kellett jönnie, hogy lássa az emberi hangyaboly szuperaktív és vele szemben ellenséges nyüzsgését: „Az Úr pedig leszállt, hogy lássa azt a várost és tornyot, amelyet az emberek építettek.” (5. vers)

S következik az őstörténet szerint az addig egységes emberi nyelv összezavarása. Isten bármikor könnyedén történelmi zavarba hozza az ellene lázadókat. Van egy határ, amelyet az Isten ellen hőzöngő ember mégsem léphet át. Lehet, hogy egy bizonyos pillanatban – akár évtizedekig is tarthat ez – a fontoskodó ember úgy véli, hogy ő az úr itt, ameddig a távcsöves-teleszkópos szeme ellát. Egy ideig szövetkezhetnek Isten ellen, kitalálhatják a mennyei helyett a földi mennyország fényes ígéretét, de eddig sajnos csak a poklot sikerült itt megteremteni. Klónozás vagy szupertechnika, mindegy, Isten meghúzott egy átléphetetlen határt. Eddig, és tovább nem!

A bábeli lázadás óta – megrendítő jelkép – nem vagy csak nagyon nehezen értjük egymást. Még a felekezetek sem értik egymást! Micsoda sátáni trükk, hogy sokszor a magukat Krisztus-követőknek tekintők sem értik egymást, nem egy nyelvet beszélnek. S ha még tovább fokozzuk: mekkora baj, hogy gyakorta még az egy felekezethez, egy gyülekezethez tartozók sem értik egymást, vagy – és ez is sátáni trükk – nem akarják megérteni egymást. Pedig ez a fájdalmas tény semmi mást nem bizonyít, csak azt, hogy életbe, örök életbe vágóan fontos számunkra – újra és újra – a pünkösdi élmény, a Szentlélek vétele!

S ha fellapozzuk Az apostolok cselekedeteinek a második fejezetét, azt olvassuk, hogy az idegen nyelvűek mind, kivétel nélkül értik az apostolokat. S mindegyikük „a maga anyanyelvén” hallja, amint az apostolok „az Isten felséges dolgairól” beszélnek.

Mást nem tehetünk, csak alázatosan könyörgünk: adjon Isten újra egyetértést teremtő pünkösdöt. Mert belátjuk, hogy a Szentlélek egységes nyelvet teremtő csodája nélkül nem vagy csak alig értjük egymást, Isten és egymás ellen fordulunk. Életbevágóan fontos a pünkösd!

Mintha betelt volna az idő, hogy könyörögjünk a Szentlélekért, és eközben felemelő, vigasztaló élmény, hogy már ez a szándékunk is a Szentlélek munkája bennünk! Csak engedjük a Szentlélek szelének, hogy járja át az életünket, és a lángnyelvek tüzesítsék fel majdnem hamuvá zsugorodó hitünket! Most gyülekezetenként, egyenként (egy)házi feladat könyörögni a Szentlélekért. Merthogy nagyon rászorulunk, ez vitathatatlan!

Ribár János