Evangélikusok

Szilas Attila lapunk május 13-i számában nyílt levelet, „Testvéri szót” intézett egyházunk püspökeihez a konfirmáció megreformálása ügyében. Pünkösd közelében igen aktuális a téma, hiszen a konfirmáció személyes pünkösd lehet az életünkben, pünkösd ünnepe pedig felkínálja az újbóli megerősödés, a rekonfirmáció ajándékát.

Úgy vélem, Szilas Attila lelkészkollégám túlbecsüli a püspökök képességeit és lehetőségeit, amikor tőlünk várja a konfirmációi gyakorlat radikális megújítását. Ugyanakkor tökéletesen igaza van, amikor felhívja a figyelmet a jelenlegi helyzet fonákságára és tarthatatlanságára.

A problémakör feltárásában fontos lépéseket tett már az a tudományos konferencia, amelyet egyházunk néprajzi munkacsoportja szervezett 2005-ben, amikor megemlékeztünk a konfirmáció kétszázötven éves hazai történetéről. A konferencia anyaga könyv formájában is megjelent Veres Emese-Gyöngyvér szerkesztésében, a Vallási néprajz című sorozat 13. köteteként. Részben erre is támaszkodva szeretném továbbgondolni a felvetett kérdéseket.

Megkockáztatom, hogy a konfirmáció csak látszólag a gyülekezetek egyik legszebb ünnepe. Valójában sok tekintetben veszélyes félreértések, kísértések sorozatává válhat. Csak néhányat említek az ismert buktatók közül.

Talán egyfajta német hatásra a konfirmáció sok helyütt valamiféle „felnőttavatássá” (Jugendweihe) torzul. Az ünnepi köszöntések gyakran üdvözlik a gyülekezet „felnőtt” tagjaiként a többségükben még igencsak éretlen kamaszokat, akik „érettségüket” nemegyszer azzal bizonyítják, hogy végleg elballagnak, kikonfirmálnak az egyházból…

További kísértés, hogy a konfirmációi vizsgából csupán megrendezett színjáték lesz, előre kiosztott kérdésekkel, szerepekkel. Veszélyes félreértés az is, ha úgy tűnik: a vizsga teljesítményének „jutalma” a konfirmációi áldás, illetve az első úrvacsoravétel.

Ezeket a kísértéseket legyőzendő, mindenképpen fontos, hogy legyen bátorságunk térben és időben, elméletben és gyakorlatban szétbontani, elválasztani és céltudatosan újra felépíteni a konfirmáció egyes elemeit.

A keresztség a biztos fundamentum, de a konfirmáció több mint egyfajta híd két szentségünk között. Az úrvacsora nem célja, nem következménye a konfirmációnak, hanem erőforrás, útravaló a keresztségben kapott elhívás és küldetés betöltéséhez az egyház közösségében és a világban. Klaus Douglass szellemes képével élve: a megkeresztelt, a megkonfirmált „mintegy leemeli a bankszámlájáról azt, amit a keresztségben a javára írtak…” (Megalapozott hit, Kálvin Kiadó, Budapest, 2001, 166. o.)

Fontos hídverés a konfirmandusok bemutatása, rendszeres szolgálatba állítása a különböző gyülekezeti alkalmakon. Deák téri gyakorlat, hogy a templom előterében színes tablón mutatkoznak be a konfirmandusok. Ugyancsak remek ötlet, hogy a gyülekezeti tagok közül „mentorokat ” állítanak be a fiatalok lelkigondozói kísérése, segítése, illetve integrálása végett.

A konfirmációi oktatás esélyt teremt arra, hogy a szülőket, a családokat is elérjük. Ezért érdemes a felnőttkatekézis és közösségépítés reményében rendszeresen „szülői értekezleteket”, találkozókat, közös programokat, kirándulásokat szervezni.

A konfirmációi vizsga a felnőtt gyülekezeti tagok számára is lehetőséget ad hitük és tudásuk felfrissítésére. Sajnos ezzel kevesen élnek; sok helyütt a vizsga csupán a szűk rokonság szinte zártkörű rendezvénye, mintha az élethosszig tartó tanulás (lifelong learning) programja csak a világban lenne aktuális és sürgető szükséglet.

Megkérdőjelezem Szilas Attila levelének azon állítását, amely szerint „a lelkészeknek nem kátékra van szükségük, hiszen nagyon jól tudják, hogy miként és mit kell tanítani”. Mint aki maga is „elkövetett” 1985-ben egy akkor talán korszerűnek számító kátét Életjel címmel, nagyon várom, hogy a munkacsoport végre elkészüljön egy valóban új, mai konfirmációi tankönyvvel. Nem is szólva a felnőtteknek szóló tananyag égető hiányáról; ezt a problémát a 2003-ban megjelent, finnből fordított káté nem tudta igazán orvosolni…

Az ünnepi konfirmációi istentisztelet egyfajta „rekonfirmációt” kínál az egész gyülekezet számára, különösen is a konfirmandus jubilánsoknak, akiket személyre szóló meghívóval kell emlékeztetni arra, hogy Isten folytatni szeretné elkezdett jó munkáját bennük és általuk.

Sajnos igaza van Szilas Attilának abban, hogy az idősebb nemzedékek számára még jóval többet jelentett a konfirmáció, mint manapság. Ezt a trendet igazolja a Deák téri tapasztalat is: minél régebbi évfolyamok jubilánsait köszöntjük, annál többen jönnek az oltárhoz. S mindennek nemcsak demográfiai okai vannak…

De ha tudatosan járjuk végig együtt a konfirmáció lépcsőfokait, és biztosítjuk az utógondozást, akkor van remény, hogy a konfirmáció eléri célját. Ahogy Szilas Attila fogalmaz: „életre szóló folyamat” lesz, amely az egész gyülekezet építését, a keresztény közösségbe való integrálódást szolgálja.

Gáncs Péter püspök, Déli Egyházkerület