Evangélikusok

Az elmúlt hónapok naplóbejegyzései – ha lettek volna – mozgalmas időszakról számolhattak volna be. Nemcsak a költözködésünk miatti zűrzavar, az egyre szaporodó munkahelyi feladatok következtében, hanem az egyházi közéletben történtek miatt is. Az előbbiekkel amúgy sem traktálnám az olvasót, noha tagadhatatlan, hogy egyházunk világi tisztségviselőinek is csak egy életük van, abban kell megférnie egymással a családi, a munkahelyi és az egyházi feladatoknak.

Az egyházunk életével kapcsolatos naplóbejegyzések szólnának a teológia tanári karával folytatott beszélgetésről, a fasori gimnázium igazgatótanácsának – kissé viharos – üléséről, számos külföldi látogató fogadásáról, a zsinaton vagy az országos presbitérium ülésein átéltekről, az egyházmegyei felügyelőkkel való találkozásról és persze még sok minden másról. Az elmúlt hónapokra visszatekintve azonban nem kétséges, hogy a múltunkkal, szellemi és épített örökségünkkel kapcsolatos egyeztetések, viták foglalkoztattak leginkább, olykor talán a kelleténél intenzívebben is.

Nem nehéz kitalálni, hogy elsősorban az Üllői úti székház eladása körüli polémiáról van szó. A témával kapcsolatos hivatalos közléseket, vagyis inkább a közlések elmaradását sok kritika érte. Ezek jó része biztosan indokolt, bár bevallom, hogy olykor magam is nehezen tudom eldönteni, hogy mi a megfelelő fóruma az egyeztetéseknek e sok autonóm szereplőből álló közösségben. További dilemma, hogy mikor jelenhet meg egy gondolat a nagyobb nyilvánosság előtt, s ha már megjelenik, vajon azok, akik előzetesen nem értesültek róla, nem fognak-e vérig sértődni. E kérdések tisztázásában nincsenek segítségünkre törvényeink, egyház- és emberismeretünk szubjektív voltát pedig nem kell hosszasan magyarázni. Nem véletlenül választottam tehát a székházzal kapcsolatos gondolataim kifejtésére a „fiktív napló” személyes műfaját.

Egy demokratikus egyházszervezetben, melyben – a szervezettől függetlenül is – az önállóság, a véleményalkotás és kifejezés szabadsága evangélikus önképünk része, természetes, hogy élénk vita bontakozik ki egy tagadhatatlanul fontos kérdésről. Bár néha meglep, hogy egy-egy testvérünk milyen könnyedén fogalmaz meg súlyos ítéleteket, alaptalan rágalmakat mindenféle feltételezett anyagi előnyökkel kapcsolatban, ezt a puskaporos magyar közélet hatásának és az elmúlt évtizedek egyházi tapasztalatainak tulajdonítom. Mindaddig, amíg az egyház megválasztott testületei nem hoznak döntést valamely témában, természetes, hogy sokféle, olykor talán túlzottan is „érzelemdús” vélemény hangzik el. Ám ha a döntés megszületett, nem szerencsés azt újabb és újabb érvekkel, akciókkal opponálni, vagy legalábbis sajátos demokráciafelfogást tükröz, ha ez mégis megtörténik.

Tudjuk jól, a zsinat végül is nagy többséggel fogadta el azt a bizonyos C változatot, mely az Üllői úti épület eladását követően új egyházi központ létesítését teszi lehetővé. A zsinaton magam is e változat mellett érveltem, de nem azért, mert meg voltam győződve az új, lágymányosi irodaépület előnyeiről. Érvelésem kiindulópontja mindig is az volt, hogy rossz állapotban lévő épületeink felújításához mindenképp külső forrást kell bevonnunk, ha másképpen nem, hát úgy, hogy valamit eladunk.

Nem könnyű persze megválni régi épületektől, különösen templomterektől, de a magyar evangélikusság lélekszámát tekintve nem alaptalan feltenni a kérdést: indokolt-e kitartani épületeink mellett akkor is, ha már csak harmadannyi hívünk van, mint az épületek létrejöttekor? Nem kötelességünk-e alaposan átgondolni, hogy melyek azok az ingatlanjaink – Budapesten kívül is –, amelyeket távlatosan is gazdaságosan és a célnak megfelelően tudunk használni? A gondolkodási folyamatot ugyanakkor szükségképp felgyorsítja egy konkrét vételi ajánlat, amint ez a mi esetünkben is történt.

Egy egyház, különösen egy kis egyház számára nagyon fontos a hagyomány. Az épített örökség megbecsülése alatt persze nem azt értem, hogy ülünk rozzant épületeinkben, és arra várunk, hogy majd valahonnan lesz pénz a felújításra. A megfelelő funkcióval ellátott, szép, felújított terek jótékony hatással vannak az ott dolgozó emberekre és az ügyek menetére is.

Az Üllői úttal kapcsolatos zsinati döntést követően az angol befektetővel folytatott megbeszélésen világossá vált, hogy számára a lágymányosi telek beépítése jelenti az igazi üzleti perspektívát, ahol a maximális területkihasználással irodákat létesítene, a telek tulajdonarányos használatáért pedig bérleti díjat fizetne. Ugyanakkor hajlandó lenne az új, lágymányosi egyházi központ felépítése helyett felújítani a Déli Egyházkerület püspöki székhelyét, mely a Deák téri gyülekezet tulajdonát képezi, és a Rózsák terén álló középiskolai kollégiumot, mely az országos egyházé. Mányoki János, országos könyvtárunk vezetője már a zsinati ülésen felvetette, hogy a könyvtár és a levéltár számára az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának közelsége miatt ideális elhelyezést biztosítana a Puskin utcai palota. Gaál Jánosné, a kollégium igazgatója pedig már korábban javasolta: vizsgáljuk meg, hogy az országos iroda nem költözhetne-e a Rózsák terére. Tekintettel arra, hogy mindkét épület igen rossz állapotban van, a felújításukra előbb-utóbb úgyis sok pénzt kellene elköltenünk.

Azt gondolom, hogy a fentiek szerint kirajzolódó megoldás több szempontból is előnyös lenne egyházunknak. Mindenekelőtt azért, mert megújulna két olyan épületünk, mely fontos eleme a budapesti evangélikus hagyománynak. A Puskin utcai palota a könyvtári és levéltári funkcióval az egyetemi ifjúság kedvelt találkozóhelye is lehetne, amint ezt a lágymányosi telekkel kapcsolatban is terveztük. Előnyös lenne továbbá azért is, mert a tartós használatba, tehát nem tulajdonba kapott lágymányosi telken felépülő irodaház hosszú távon kiszámítható bevételt hozna az országos egyháznak. A déli püspökség helyet kapna az országos központban, és természetesen püspöki lakásról is gondoskodni kell.

A felújítás által jelentős mértékben megnövekedett értékű Puskin utcai épület a Deák téri gyülekezet birtokában maradna, tehermentesítené a gyülekezetet a felújítás költségei alól. Középiskolás diákjaink méltó elhelyezése vagy a Luther Otthon felépítendő új épületének egyik szárnyában lenne megoldható, vagy más, a jelenleginél méltóbb és gazdaságos megoldást kell keresni. Mindez számos további építészeti és gazdaságossági vizsgálatot igényel, melyek ismeretében a zsinat majd megalapozott döntést hozhat. Addig pedig természetesen érvényben marad a márciusi C változatra vonatkozó határozat, melynek megvalósítására az angol konzorcium továbbra is hajlandó.

Egy tárgyalási folyamat során mindig felmerülhetnek érvek, melyek új megvilágításba helyezik a korábban már ismert tényeket, új lehetőségeket nyitnak meg. Zsinati határozat nélkül természetesen semmilyen megoldás nem képzelhető el, ugyanakkor a tárgyalás során nekem is szükségem van, és egyházunk más vezetőinek is szükségük van arra, hogy kompetens tárgyalópartnerként képviseljük az egyházat.

A további fejleményekről folyamatos tájékoztatást fogok adni, mert fontosnak tartom, hogy minden érdeklődő tudomást szerezzen e valóban lényeges fejleményekről, a hírek és álhírek ne csak „szájhagyomány útján” terjedjenek. Ugyanakkor őszintén remélem, hogy a bizalmatlan, olykor nyíltan rosszindulatú hangok elcsendesülnek, a valóban jogos kérdésekre pedig mindenki választ kaphat.

Pünkösd ünnepén különösen fontos belátnunk azt, hogy a kegyelem állandó remélésén kívül az egyház további fenntartásához, működtetéséhez racionális és olykor bizony bátorságot is feltételező döntésekre van szükség.

Prőhle Gergely