Keresztény szemmel

„Ne hagyjátok a templomot, / A templomot s az iskolát!” – írta egykor Reményik Sándor. Az EvÉlet március 11-i számában megjelent vitairat szerint hagyjuk az omladozó épületeket, és forduljunk az ifjúsági munka felé. Van benne valami. Az idősebbek azonban még emlékezhetnek rá, hogy ötven éve is volt olyan mozgalom, amely az úri kastélyok birtokba vételét hirdette, majd teljes lepusztulásukhoz vezetett. „A múltat végkép eltörölni” – ez volt a jelszó. Most meg bámuljuk azokat, akik megőrizték a múltjuk emlékeit, családi tradícióikat. Igaz, ők nem panaszkodnak, hogy a házukra is költeniük kell. Megszokták. Nem hagyják tönkremenni a tetőt, a leesett cserepet pótolják, a vakolatfoltot kijavítják, így náluk nem létezik az omladozó házak problémája.

A szocialista Magyarországon nem ez volt a szokás. Ideológiailag megalapozott lustasággal hagytuk pusztulni a birtokba vett kastélyokat. Ezek folyamatos karbantartása saját erőt kívánt volna. Ha meg elpusztultak, központi támogatásból újat lehetett építeni.

Ez a fajta szemlélet átitatta az egész hazai közvéleményt. Pedig az építészek, közgazdászok évtizedek óta hajtogatják: minden épület (az új is!) amortizálódik, és évente rá kell költeni az értéke 1,5–2%-át ahhoz, hogy értékét megőrizzük.

Hogy állunk az építéssel, felújítással egyházunkban?

Az Evangélikus Közlöny rendszeresen közli költségvetésünket. Szerény költségvetés; az iskolák, szeretetotthonok fejkvótaszerű támogatásán túli, egyházi életre jutó része is jórészt állami támogatásra épül. Ennek egynegyed része, körülbelül 400-450 millió forint jut az összes építkezésre. Nemcsak az omladozó házak felújítása foglaltatik ebben benne, hanem újak építése vagy a pályázatokon való részvétel támogatása is. (Ezek a pályázatok a műemlékek megóvását szolgálják, de önrész meglétét is előírják.)

Utoljára 2003-ban volt nagyobb építkezési akció egyházunkban – banki hitelből, amelyet most törlesztünk. Ezzel épült meg több új kisebb templom; az építkezések sokáig húzódtak.

Néhány nagyobb egyházközség nem kérte vissza hajdan államosított épületét, hanem kártérítést kap helyette. Ezek tudnak önállóan építkezni ma is. És van néhány olyan város, ahova beköltöztek faluról az evangélikusok. Ebben az esetben építkezni kell – akár központi támogatással is – az új gyülekezet érdekében.

Valójában tehát elég kevés: évi 100 millió forint körüli összeg marad arra, hogy központilag támogassák az ország összes régi templomának, gyülekezeti házának a felújítását. Mit lehetne ebből megtakarítani? Hol van ez az összeg meglévő épületállományunk értékének említett 1,5–2%-ától, amely a folyamatos karbantartáshoz kellene? Tizedét sem éri el.

Mit tehetünk? Be kell látnunk, hogy egyházunk épületvagyonával ugyanúgy gazdálkodnunk kell, mint a sajátunkkal.

Ha egy házból kihal a lakója, vagy máshová költözik, az üres épület pusztulásnak indul. A nosztalgia nem tartja fenn, csak a használat és a karbantartás. Így van ez a templom és a paplak esetében is. Ha van gyülekezet, használja, költsön rá. Főleg a tetőre, ne csak a díszekre. (A túl jól záró ablak és a műpadló is ellensége a régi háznak. Kerüljük!) Ha kihalt vagy elköltözött a gyülekezet a településről, addig kell eladni az épületeket, amíg megveszik őket. Nem szabad az omladozó házat magára hagyni: bontás nélkül is elpusztul.

Sok település természetben kérte vissza államosított iskoláját, a tanítólakást. Ezek gyakran jobb karban vannak, mint a sokkal öregebb kis templom vagy paplak. Ha így van, akkor bizony át kell költözni a visszakapott ingatlanba, és a lepusztult régi házat el kell bontani vagy el kell adni. Még a kedves templomot is. ApCsel 7,48 szerint: „A Magasságos (…) nem emberkéz alkotásaiban lakik…” Ha pedig egy új épület fűthető, komfortosabb, a gyülekezeti életnek is jobb otthona lesz.

Természetesen ha nem válogathat az épületek között a gyülekezet (és nem is fogyott el), akkor őrizze, óvja, ápolja azt, amije van. És szakszerűen korszerűsítse, hogy a ház megfeleljen a változó igényeknek (nem a divatnak!). Ne várja, hogy a „püspöktől jött” támogatásból újat építhet. Amint az előzőekből is láttuk, erre alig van esély.

Egyébként őseink sem a támogatást várták. Az 1700-as évek végén tucatszám építették a templomokat. Amint megengedték, és ahogy lehetett: néha udvarban, torony nélkül, másutt fából. És olyat építettek, amilyenre szükségük volt. Saját erőből.

Ma a finnek leginkább olyan templomokat építenek, amelyeket tolófalakkal kisebb terekre lehet osztani. Nem csak a templom mellé vagy fölé lehet ifjúsági termet, gyülekezeti termet építeni! A nagyobb tér fel is osztható, így kevesebbet kell fűteni. (Természetesen műemlék épületnél a térfelosztás nemigen lehetséges.) Régi iskoláinkban nálunk is gyakori volt az összenyitható terem. Az üzemelési-fenntartási költségek növekedése és a komfortigény is a mai többfunkciós terek mellett szól. A bútorozásnál is lehet szabadabban gondolkodni, így a terek több célra is használhatók.

Ne hagyjuk el omladozó épületeinket, de ne is fetisizáljuk őket! Ne okoljuk a házat, ha nem használjuk, inkább áldozzunk rá, és alakítsuk a mai igényekhez. Használják a fiatalok is, sőt vegyenek részt e házak takarításában, gondozásában. Amilyen kevesen vagyunk evangélikusok, és amilyen ritkán jövünk össze, elférünk ugyanott – ha mi is úgy akarjuk.

Vincze Csaba építész