A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 1. VASÁRNAP – 1Jn 4,16b–21

„Isten szeretet…” – János apostol ezzel nem definiálja Istent. Még kevésbé a szeretetet személyesíti Istenné. De Istent sem személyteleníti érzéssé vagy érzelmi megnyilvánulássá. Egyenlőségjelet sem tesz Isten és a szeretet közé. Még csak azt sem mondja, hogy ahol szeretet van, ott Istennek is feltétlenül jelen kell lennie. Ennek épp az ellenkezőjét állítja: ahol nincs szeretet, ott Isten sincsen. Ezért senki ne beszéljen Isten jelenlétéről ott, ahol gyűlölet uralkodik!

Isten nem redukálható a szeretetre. Isten nemcsak szeretet, hanem bölcsesség, hatalom, igazság, szentség és még sok minden más is. Egészen pontosan: Isten. Istent semmi mással, csak önmagával lehet definiálni. „Hagyjátok, hogy Isten Isten lehessen!” – mondja Luther, aki azt is tudja, hogy ha Istent a bölcsessége, hatalma, igazságossága, szentsége felől próbáljuk megközelíteni, akkor nem tudunk közösségbe kerülni vele. Akkor azt tapasztaljuk, hogy Isten fölöttünk áll, és ez félelemmel tölt el, s végül kétségbeesésbe taszít bennünket. Ezért tanítja, hogy Istent csak a szeretete felől szabad megközelítenünk. Abba a szeretetbe kell hittel kapaszkodnunk, amellyel ő szeret minket, és amelyet a megfeszített Krisztusban ismerhetünk meg.

Ha a kereszten kinyilatkoztatott szeretet árad a szívünkbe, akkor fogunk mi is azzal a szeretettel szeretni, amellyel Isten szeret minket, amellyel Krisztus szerette még ellenségeit, gyalázóit, kínzóit, hóhérait is. Mert Isten szeretete abban különbözik minden más szeretettől, hogy forrása önmagában van. Amíg embertársunk tulajdonságaiban vagy magatartásában keressük az okot, amiért (esetleg) szerethetjük, addig nem Isten szeretetével szeretünk, és nem vagyunk közösségben Istennel. Isten senkit sem azért szeret, mert szeretetre méltónak találja, hanem mert nem tud nem szeretni. Ebben az értelemben (és nem filozófiai, definiatív értelemben) igaz, hogy Isten lényege a szeretet.

Amikor Isten szeretete – Krisztusra nézve, a Szentlélek által – a mi szívünket is olyan forrássá alakítja, amelyből azért árad mindenki felé szeretet, mert más nem is tud feltörni belőle, akkor kerülünk Istennel közösségbe. Mert bölcsesség, hatalom, igazság, szentség tekintetében Isten mindig fölöttünk áll: gondolatai sosem lesznek a mi gondolataink, hatalmával a mi erőnk sosem kelhet versenyre, de szívének szeretetével mi is szerethetünk!

Ez lehetséges, mert Krisztus nemcsak meghalt értünk, nemcsak föltámadt, hanem Isten jobbjára ült, ahonnan pünkösdkor elküldte a Szentlelket. Ezért vallhatjuk Pál apostollal, hogy „szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által” (Róm 5,5). Ha a Szentlélek előtt megnyitjuk szívünket, Isten szeretete fog betölteni minket, sőt bennünket is az ő szeretetének forrásává alakít, miként ezt maga Jézus ígérte: „Aki hisz énbennem, ahogy az Írás mondta, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek! Ezt pedig a Lélekről mondta, akit a benne hívők fognak kapni…” (Jn 7,38–39) Ha viszont a gyűlölethez ragaszkodunk, és így ellenállunk Isten szeretetének, akkor a Szentléleknek állunk ellen. Akkor kizárjuk magunkat az Istennel való közösségből. Ez a lelki halál és a kárhozat.

És itt bezárul a kör. Mert kár volna tagadnunk, a gyűlölet jelen van a kereszténység életében. Jelen van az egyház életében. Ezt bizonyítja az egyháztörténelem számos szégyenteljes időszaka, és ezt bizonyítja a jelenben is a felekezetekre szabdalt kereszténység. A szakadások orvoslását a felekezeti öntudat köntösébe bújtatott gyűlölet teszi lehetetlenné. A megosztó gyűlölet pedig lázadás Isten ellen, az övéi egységéért könyörgő Krisztus akaratának a semmibevétele és nyílt szembeszegülés a Szentlélekkel. Ahol pedig gyűlölet van, ott nincs Isten. A gyűlölet által megosztott egyházban nincs Szentlélek. Olyan közösségben, ahol a más nézetet vallónak kötelezően gyűlölet jár, nincs Isten, nincs Szentlélek.

Nem sorolom, hogy keresztény körökben ez idő tájt kiket „illik” gyűlölettel emlegetni. Inkább csak kérdezem: meg tudjuk-e őrizni az őszinte szeretetet azok iránt, akik valamilyen kérdésben a miénktől eltérő véleményen vannak? Meg tudjuk-e őrizni töretlenül a szeretetet azok felé, akikkel szemben nem tudjuk akaratunkat érvényesíteni? Szeretjük-e ellenségeinket, rosszakaróinkat? Szeretjük-e a bennünket gyűlölőket? Mindegyik kérdéshez hozzátehetném: a családban, a munkahelyen, a gyülekezetben, az egyházban és a közéletben. Kiket zárunk ki eleve a szeretetünkből? És tudatában vagyunk-e annak, hogy azokat, akiket kizárunk a szeretetünkből, gyűlöljük, és nem egyszerűen csak nem tudjuk szeretni őket? Mert a szeretet és a gyűlölet közötti harmadik, semleges ösvény merő illúzió! Akit nem szeretsz, azt bizony gyűlölöd!

Reménytelen a helyzetünk? Ha csak magunkra nézünk, mindenképpen. De Isten valóban Isten! Ő még rajtunk is tud segíteni. Ha őszintén kérjük, akkor Szentlelkével kisöpri életünkből mindazt, ami szeretetével és szent jelenlétével összeegyeztethetetlen.

Véghelyi Antal