Evangélikusok

Egy lengyel férfi, bizonyos Jan Grzebski tizenkilenc évet töltött kómában. A most hatvanöt éves egykori vasutas baleset következtében került ebbe az állapotba. Orvosai legfeljebb két-három évet jósoltak neki, ám rácáfolva a szakértői várakozásokra a férfi csaknem két évtized után magához tért. A lengyel tömegtájékoztatás kiemelte azt is, hogy Grzebski életét elsősorban felesége gondoskodása mentette meg. Ő ugyanis egy csapat tapasztalt ápolóéval felérő szakértelemmel gondozta férjét. Példának okáért óránként változtatta a beteg testhelyzetét, hogy a felfekvéseket megelőzze.

A bulvárosnak tűnő híradás szerint a férfi így álmélkodott gyógyulását követően: „Amikor kómába estem, a boltokban csak teát és ecetet lehetett kapni, a húst jegyre adták. A benzinkutaknál hatalmas sorok kígyóztak. Most pedig azt látom, hogy az emberek mobiltelefonnal járnak-kelnek az utcán, a boltokban pedig annyi az áru, hogy beleszédülök.”

Játsszunk el a gondolattal: mi lenne, ha mindez nem egy lengyel vasutassal, hanem mondjuk egy magyar lelkésszel történt volna meg!

Természetesen ő is elmondhatná magáról, hogy a kommunizmus és tervgazdálkodás idején esett kómába (ami, így utólag szemlélve, talán nem is meglepő), és a demokrácia, valamint a piacgazdaság idején tért magához. Reménység szerint egy magyar lelkész esetében is dicsérhetnénk a feleség áldozatkész magatartását, hiszen a papnék tudvalevően nagyon gondosak.

A mi emberünk is tágra nyílt szemmel nézne körül abban az új világban, amelybe visszatérne a kómából. Ő se tudná mire vélni az üzletekben tapasztalható árubőséget. Ugyanakkor szívéhez kapna, ha megtudná: egyetlen budapesti villamosjegyért nem 1 Ft-ot, hanem mintegy kétszázötvenszer annyit kell fizetnie. Saját családja háztartásában sem ismerné ki magát, hiszen a mikrohullámú sütőt esetleg televíziónak nézné, és be sem tudná kapcsolni a számítógépet. Az olyan kifejezéseket pedig, mint MP3, négy megapixel vagy háromgigás meghajtó, valamiféle rejtjelezett üzenetnek vélné. Legfeljebb arra gondolna, hogy hajdani kedves rajzfilmsorozatából, a Mézga családból üzent „Köbükinek” a messze jövőből MZ/X…

Meglehet, hogy az ország közéletével kapcsolatban azért nem lepődne meg annyira. Talán természetesnek is venné, hogy a megszokott káderpolitika jegyében az egykori KISZ-vezetők kerültek kormányzati pozícióba. Aztán persze ismét a szívéhez kapna, amikor ellenzékről hallana, hiszen tizenkilenc évvel ezelőtt ez nyilvánosan vállalhatatlan volt. Az ellenzék egyik-másik megnyilvánulását hallva azért megnyugodna: szemmel láthatóan ők sem viszik a bőrüket a vásárra.

Utazásra készülve rémülten keresgélné hajdani piros és kék útlevelét: előbbi, amelyikre könnyebben szert lehetett tenni, csakis az úgynevezett baráti országokba volt érvényes… Ám csak meredten nézné a mai térképeket, és nem találna rá egyes országokra; sehol egy Szovjetunió, Csehszlovákia, NDK, Jugoszlávia felirat… Ha pedig Hegyeshalom felé közeledne, akkor egyfolytában a torkában dobogna a szíve, hogy nem találnak-e rá zord vámosok a parizeres zsemle mellett gondosan elrejtett ötvenmárkásra. Ja, hogy közben már a márka is eltűnt, és helyette euróval fizetnek arrafelé?

Ha tévét szeretne nézni emberünk, először is elámulna, hányféle csatornát is lehet fogni. Aztán úgy vélné, hogy az operatőrök szándékosan rángatják a kamerát, olyan zaklatott képet adnak. Nem értené, hogy a műsorvezetők miért nem magyarul beszélnek, hanem amerikaiul, továbbá nem hinne a szemének, hogy valami A rettegés foka című műsorban azért fizetnek embereknek, hogy ők jóízűen nyeldekeljék az eleven csótányokat.

Kómából visszatért képzeletbeli emberünk szeretne végre a hivatásának élni. Mielőtt gyülekezeti körlevelét begépelné és számos indigó segítségével sokszorosítaná, be szeretné mutatni az Állami Egyházügyi Hivatal illetékesének. Ám hiába kopogtatna a Lendvay utcai épület bejáratán… Zavarba jönne attól is, hogy többfelé hall Ordass Lajos és Túróczy Zoltán püspökről: az ő nevüket legfeljebb halk baráti beszélgetések során merte szájára venni. Azt sem értené, hogy miként beszélnek oly sokat a fasori gimnáziumról és más egyházi iskolákról, hiszen ez hajdanán tabunak számított.

A diakóniai teológiával kapcsolatos bensőséges vallomásokat viszont hiába keresné az egyház hetilapjában és egyéb kiadványaiban. Ha már a sajtóosztályon járna, megvenne néhány Bibliát, hogy hátizsákjába süllyesztve átcsempéssze őket a magyar–román határon erdélyi magyar hittestvéreinek, aggódván értük – különös tekintettel a falurombolás tervére. Persze félne a lebukástól, de attól is, hogy bizonyos szürke öltönyös urak ismét tiszteletüket teszik nála, virágnyelven felajánlva a velük való együttműködést. Hol mézes-mázos, hol fenyegető szavuk emléke újra és újra görcsbe rántaná a gyomrát.

Visszagondolna arra is, hogy egy, az istentiszteleteken mindig magnóval megjelenő atyafi milyen vegyes érzéseket keltett benne. Egyrészt hitt neki, hogy a rögzített igehirdetéseket betegeknek kívánja elvinni, másrészt aggódott is amiatt, hogy a felvétel egészen más célokat szolgálhat. A gyanakvás ilyen kellemetlen megnyilvánulásai ellenére jó érzéssel gondolna tizenkilenc évvel ezelőtti lelkigondozói munkájára, örömmel keresve a lelkész testvérekkel való együttműködés további formáit.

Emberünk teljességgel értetlenül állna némely mai egyházi jelenség előtt. Egyszerűen nem értené, hogy korábban jó légkörben együttműködő kollégák miért címkézgetik és sértegetik egymást. Bizonyos késhegyre menő vitákhoz egyszerűen hozzá sem tudna szólni.

Mielőtt gondolatai és érzései teljességgel összekuszálódnának, elővenné régi, tizenkilenc éve érintetlen Bibliáját, és fellapozná Péter apostol második levelének e szakaszát: „…az Úr előtt egy nap annyi, mint ezer esztendő, és ezer esztendő annyi, mint egy nap.” (2Pt 3,8) Ettől aztán végre megnyugodna, és több derűvel szemlélné ezt a furcsa, összekuszált világot.

Fabiny Tamás püspök, Északi Egyházkerület