A hét témája

Természeti katasztrófák, árvizek, földrengések, cunami. Humanitárius katasztrófák, háborús övezetek. Súlyos egzisztenciális problémákkal küzdő családok, hajléktalanok, krízishelyzetben lévők… Számtalan emberi nyomorúság. A protestáns szellemiségű Magyar Ökumenikus Segélyszervezet (MÖSZ) kiemelkedően közhasznú szervezetként tizenhat éve végzi szolgálatát itthon és a világ több pontján azért, hogy enyhítsen a bajba jutottak terhein. Lehel László evangélikus lelkésszel, a szervezet igazgatójával készült az alábbi interjú a MÖSZ budapesti székházában. Nem egy belvárosi csupa acél-üveg irodaházban, hanem egy szerény, kellemes atmoszférájú, kertvárosi családi házban jártunk. A segélyszervezet vezetőjét először a rendszerváltás utáni indulásról, a támogatói kör megnyeréséről kérdeztem.

– 1991-ben egész pontosan „két és fél” fővel indultunk – fél alatt egy félállású munkatársat értek. Ma mintegy kétszázan vagyunk, ha beleszámolom a hazai és nemzetközi munkában részt vevőket, stábtagokat – mondja Lehel László. – Az első évben egyáltalán nem volt adományozója a segélyszervezetnek, csupán egy német támogató adott száz márkát – ahhoz képest óriási fejlődés, és megnöveli mind a felelősségét, mind a hitelét a munkánknak, hogy ma negyven-ötvenezer fő (!) között van az állandó adományozói kör. Ez tulajdonképpen tizenöt év eredménye.

Sok önkéntes is segíti munkánkat, s lényegében azokat is munkatársainknak tekintjük, akik adakoznak. Ne hatalmas összegekre gondoljunk: átlagosan két-ötezer forintot ajánlanak fel.

Segítőink másik körét azok teszik ki, akik időről időre alkalmi munkákban vesznek részt, amikor hirtelen és azonnali feladat van: például árvíz esetén, vagy ha autókat kell kirakodni, raktárban szortírozni, adományokat szétosztani. Ma már a segélyszervezeti munka annyira összetett, külön speciális adminisztrációja van, hogy nagy nemzetközi segélyakcióinkat főállású munkatársak végzik.

– Szeretetszolgálatról nemrég segélyszervezetre módosult a hivatalos elnevezésük. Mi indokolta a névváltoztatást?

– Németországban a háború után több segélyszervezet alakult. Tevékenységünk sokrétűségét tekintve, illetve a nevünket összehasonlítva az angol, német kifejezésekkel azt láttuk, sokkal inkább a segélyszervezet ennek a megfelelője – Interchurch Aid –, így egy kis vajúdás után a változtatás mellett döntöttünk. Ezáltal, úgy vélem, karakterisztikussá is váltunk, hiszen ma már nagyon sokféle szeretetszolgálat van, egészen kicsik is, így a megkülönböztetés is egyszerűbb.

– A szervezet lefedi a magyarországi egyházak összességét?

– Részben felöleli. Megalakulásunkkor már létezett a Magyar Máltai Szeretetszolgálat és a Katolikus Karitász. Természetesen konzultáltam vezetőikkel, elmentem Kozma Imre atyához, kérdeztem, mit gondol arról, hogy protestáns vonalon is lesz segítőszolgálat. Nagyon nyitott volt, biztatott, bátorított, hogy indítsuk el ezt a munkát. A katolikusokat ilyen értelemben tehát nem foglalja magába a MÖSZ, de sok protestáns és ortodox egyházat igen. Az evangélikus egyház támogatását kezdettől fogva magunkénak tudjuk.

– Hol a határa a segítő szándéknak – földrajzi értelemben, illetve az emberi és anyagi lehetőségek tekintetében? Ismertető füzetük térképén kontinensnyi területet látok bejelölve, Srí Lanka, Thaiföld, Indonézia, Szudán…

– Sokféle határ van, valóban. Az egyik az, amit saját képességünk és tudásunk határoz meg. Nem szabad, sőt lehetetlen „mindig mindenütt” jelen lenni – kivétel, ha katasztrófák egymásba csúsznak –, figyelni kell arra, hogy meddig bírjuk tartani a tempót, meddig vagyunk képesek szakmailag tartható színvonalon teljesíteni.

A másik határt ott húznám meg, hogy törekedni kell a munkában egyfajta elmélyülésre. Egy adott vonalon, stílus, munkamódszer tekintetében. Nem jó, ha „mindenfélét” akarunk vállalni a házépítéstől a humanitárius segélyezésen át a vízellátásig. Elkezdtünk ezért specializálódni, így egy bizonyos területet át tudunk fogni, és igyekszünk azon tisztességesen működni.

A harmadik pedig a földrajzi határ. Tudatosan Kelet-Európa felé terjeszkedtünk, később továbbléptünk Közép-Ázsiába, majd a magyar szerepvállalással eljutottunk Afganisztánba is. A cunami kivétel volt; rendkívüli katasztrófahelyzet lévén olyan jelentős adományozás indult meg hazánkban is, hogy „nem tudtunk kitérni előle”. Prioritásunk azonban Kelet-Európa és Közép-Ázsia. Hosszú távon pedig Afrikába szeretnénk menni.

– Személyesen is felkeresi az adott helyszíneket, s a szervezet egyenruhájában Ön is gyakran rakodik, élelmet oszt, intézkedik, szervez. Kérem, idézzen fel párat legmegrendítőbb vagy legmeghatóbb élményei közül! Volt-e például életveszélyben?

– Megfordultam mindenütt, ahol szerepet vállalunk, hiszen nagy szervezetről van szó, s nem tudunk úgy véleményt alkotni a munkáról, ha nem látjuk a helyszínt. Másrészt gyakran kell tárgyalni helyi kormányok, egyházak, segélyszervezetek vezetőivel.

Sok megrendítő élményem volt – talán a legelső, ami nagyon megfogott, az az áldozatkészség, amikor Magyarország egy emberként megmozdult a romániai forradalom idején. Egy másik emlékezetes pillanat, amikor az NDK-s menekülteknek bejelentették az esti órákban Csillebércen, hogy elhagyhatják az országot. Az az euforikus hangulat mélyen belém vésődött.

Számtalan csecsenföldi emlékem is van, az a helyzet, amelyben ott voltam, utólag visszagondolva az életveszély határát súrolta, bár amikor benne voltam, nem igazán törődtem vele… Ha halálfélelemmel végzi valaki a munkáját, akkor nem szabad ide jönnie dolgozni. Volt, amikor éles sorozatlövést küldtek körénk, harcok zajlottak Dagesztánban, és egész éjszaka házról házra jártak a fegyveresek. Amikor a szomszéd házban és az udvaron hallja az ember a lövéseket, akkor egy kicsit gyorsabban ver a szíve… Ami pedig a nyomorúságot illeti – ahhoz nem lehet hozzászokni, csak edződni. Mindenüket elveszítő emberek látványa… Csak sorolom: Bosznia, Horvátország, Szerbia. Emberi tragédiák.

De ami mégiscsak pozitívum – egyszersmind a legdöbbenetesebb tapasztalatom –, hogy a legnyomorúságosabb helyzetben is milyen kreativitásról tesznek bizonyságot az emberek, és micsoda élni akarás van bennük. Nem adják fel! Letargiát szinte nem is láttam, még a legnagyobb katasztrófák közepette sem! Akárhová megyünk, azt látjuk, hogy az emberi segítőkészségnek szinte nincs is határa, olyan mértékű összefogással találkozunk. Ilyenkor azt gondolom: ha így rendeződne be a világunk, akkor az nagyon szép világ lenne…

– Istenképét hogyan formálták, módosították az átéltek? Evangélikus lelkészi „énje” miként reagált?

– Közelebb került hozzám az Isten. Emberarcúvá vált, ha mondhatom így: a másik arcában, a másik munkájában, tevékenységében megpillantasz valamit, azt, hogy itt emberek áldozatot vállalnak, keresztet hordoznak a szó nemes értelmében, amikor a másikat mentik. Ez az istenkép engem a felebarát megismerése felé vitt, és az ő szemében, mozdulatában rajzolódik ki az, hogy tulajdonképpen mi a földi tennivalónk. Lelkileg, hitbelileg sokat épített, gazdagított, formált engem ez a tizenhat év.

– Igazgató úr, az afgán gyerekek hogy ejtik ki Petőfi idegen ajkúak számára nem könnyen kimondható nevét?

– Rendesen, megtanulták… (Nevet.) El is szavalta egy afgán kisdiák Petőfi Az álom című versét, sőt az aszódi evangélikus gimnáziumban is bemutatták tudományukat. Nagy élmény volt az afgán „petőfisek” látogatása. Ez az utóbbi időszak legizgalmasabb projektje volt, „Petőfi-iskolák afgán diákokért” címmel. Az elismerés az aszódiakat illeti, ők voltak a motorjai; Homoki Gábor és Kalina Katalin tanárok, valamint egyik jószolgálati nagykövetünk, Kovács Kokó István, aki velünk jött Afganisztánba is. Az akció keretében 2006-ban háromszázötvenezer forint gyűlt össze, amiből a MÖSZ által az afganisztáni Samarkandyanban épített s Petőfiről elnevezett iskolát szereltük fel tanszerekkel.

Röviden összefoglalva: sikerült találni egy olyan összekötő kapcsot, amely egymás számára érthetővé és megközelíthetővé teszi Magyarországot és Afganisztánt, és nagyon emberivé a segélyezést. A gyerekek látják, hogy mi lett abból, amit gyűjtöttek; ez nekik is fantasztikusan jó érzés, sajátjuknak érzik az ügyet, ők is részesei az akciónak. Igen, ez egy nagy történet… Plakátot, ismertető füzetet készítettünk az iskoláknak, s idén is meghirdettük a gyűjtést; hatszázötvenezer forint gyűlt össze. Adományozóinkhoz is felhívással fordultunk e témában, e körben szintén szép eredményekkel zártuk a gyűjtést. Itt kapcsolódik be a segélyszervezet társadalmi szemléletformálási szándéka – ez fő ága kezd lenni a kommunikációs tevékenységünknek is.

– Nagy gondot fordítanak a szakszerű kommunikációra, annak bemutatására, mit mire költöttek. Ezt adományozóik – akiknek a száma évről évre nő – honorálják. Hatalmas bizalmi tőkével rendelkeznek egy alapvetően bizalmatlan világban…

– A segélyszervezeti munkában a visszacsatolás nagyon fontos dolog, erre mi tudatosan törekszünk elszámolással, információval, képanyaggal, dokumentációval. Nemzetközileg elfogadott alapelvek mentén dolgozunk (Code of Conduct, tízpontos „klasszikus” segélyezési elvek). Ciklikus projekt, tervezés, végrehajtás, elemzés, új tervezés – mindehhez hozzátartozik a folyamatos, korrekt kommunikáció, a kapcsolattartás.

– Kevesen tudják, hogy idősek házi gondozása, ápolása mellett családok átmeneti otthonát, drogambulanciát, hajléktalanszállót is működtet a MÖSZ.

– A kezdettől fontos volt számunkra a hazai tevékenység. Bár közel sem kap akkora publicitást, mint a nemzetközi munka, tizennyolc intézményünk működik harmincnégy különálló szolgáltatással országszerte! Nem a szenzáció kategóriájába tartoznak – napi súlyos küzdelmek ritkábban kerülnek a sajtóba. Sokan felkapják a fejüket: tényleg? A segélyszervezetnek egymilliárdos forgalma van évente – ez évben, mostanáig ebből 541 milliót Magyarországon költöttünk el.

Az „újabb” szociális problémákra próbálunk reagálni; ezek olyan struktúrákat kívánnak, amelyek túlnőttek az egyházak lehetőségein. Nem javult a szociális helyzet hazánkban. Persze ha utcán osztunk élelmiszert, ott mindig nagy az érdeklődés, ma ezer, holnap kétezer ember jön el – itt nem mérhető a valós helyzet. De megdöbbentő, amit elhivatott szociális munkások beszámolóiból tudunk: családok olyan kilátástalan helyzetbe kerülnek, hogy egyedüli menedékük egy intézmény. És nem azért, mert elherdálták a pénzüket…

Egyik fő törekvésünk, hogy megtörténhessen a reintegráció, ám ez nagyon nehéz feladat. Pár évvel ezelőtt elsőként találtuk ki Magyarországon az úgynevezett félutas házat. Az átmeneti otthonból kikerülve itt önálló életet kezdhetnek a családok, és innen léphetnek majd tovább albérletbe. Miskolcon ez a módszer már működik. Jószolgálati nagyköveteink, dr. Lévai Anikó és Kovács Kokó István – előbbi 1997, utóbbi 2004 óta – közismertségüket is latba vetve aktívan segítik munkánkat, jó hírvivőink.

– Végül kérem, ossza meg a szervezet munkájával kapcsolatos legfrissebb hírt az Evangélikus Élet olvasóival.

– A székelyföldi Hodgyán az árvíz után felépült egy óvoda-iskola komplexum, ezt a lap megjelenésének napjaiban adjuk át.

Kőháti Dóra