Evangélikusok

Dr. Levius Ernő osztályfőnököm volt 1945 és 1952 között. A hadifogságból hazatérve 1945 őszén vette át az akkori II/b-t. Matematikát és fizikát tanított, majd ábrázoló geometriát is. Ez már a felsőben, a reál tagozaton volt kötelező tárgy. Kifejezetten az ő kedvéért, másként fogalmazva az ő biztatására mentem a reálba. Pedig szerettem a négy évig tanult latint is. A „humánba” készültem, de Ernő bácsi azt mondta: „Csak nem hagysz el engem, én a reált viszem tovább.” Ekkor vált ketté nagy létszámú osztályunk.

Szerettük egymást. Azt hiszem, nem csak számomra jelentett többet egy jó osztályfőnöknél. Persze az alap nála is – mint minden fasori tanárnál – a kimagasló tudás volt, amely imponált nekünk, lenyűgözött minket. Mégis, ha rá emlékezünk, embersége, ragyogó intellektusa, konfliktuskezelő képessége kívánkozik az élre.

Férfi volt – érzelmekkel, indulatokkal. Nem hivalkodott velük, de nem is rejtegette őket. Alig emlékszem esetekre, amikor felemelte a hangját; ha mégis így tett, annak mindig morális indítéka volt. Elsősorban ő valósította meg a mi osztályunk – és nyilván még több osztály – életében azt, amit fasori szellemnek, fasori nevelésnek tartanak. Tőle tanultuk meg, hogy önmagunkkal kell versenyeznünk, magunkból kell a maximumot kihoznunk, nem elégedhetünk meg viszonylagos sikerekkel. Törvényszerű volt, hogy aki az osztályból egyetemre jelentkezett, azt – az egyházi iskolai háttér ellenére – felvették teljesítménye alapján.

1952-ben megszüntették az iskolát. Levius Ernő, ahogy ma mondanánk, kapós volt a munkaerő-piacon. Azt hiszem, elsősorban azon adottsága révén, amelyet igazán a szakmabeliek tudnak értékelni. Egyszerűen zseniális volt a pontosságot illetően a kísérletezés, a mérések, a metodika területén. Így érthető, hogy a Műegyetem Kísérleti Fizika Tanszékén folytatta pályáját. De lélekben megmaradt fasori tanárnak.

Ezt tapasztalhattuk évente, amikor szokás szerint összejöttünk egy-egy találkozóra. Tanáraink közül Levius Ernő és Gyapay Gábor volt rendszeres résztvevője ezeknek az alkalmaknak. Érdekelte őket a sorsunk, tanácsaikra mindig számíthattunk.

Levius Ernő mélyen hívő ember volt. Nem hivalkodó-szemérmes, de evidens hittel. Érdeklődött a filozófia és a teológia iránt, természettudósként izgatták az élet végső kérdései. Olykor beszélt is erről, a kereső-kutató, kétkedő ember problémakezelésével. Nem mond mindennek ellent, hogy jó humorú, valamennyire akár bohémnek is nevezhető személyiség volt. Becsülte a jó társaságot, szívesen oldódott fel a hangulatban.

Ha valamelyikünk botlott, akkor szelíd határozottsággal elérte, hogy az illető vállalja, egyben meg is bánja tettét. Így többnyire büntetés nélkül is megvalósult a nevelési cél. Osztályfőnökként igazi bravúrjait viszont azok az esetek jelentették, amikor valamelyikünkre – olykor elhamarkodott indulatból – egy másik tanár kért büntetést. Ernő bácsi ilyenkor többnyire azt az utat választotta, hogy minimális büntetés kiszabásával formálisan eleget tett a kolléga kívánságának. Az esetet viszont felhasználta arra, hogy jól érthető példabeszédeket tartva felkészítsen minket az életre. Mert az életben nem mindig az igazság érvényesül, kell tudni kompromisszumokat kötni. Súlyos igazságtalanságot viszont nem viselt el. Ilyenkor értünk is, velünk is határozottan képes volt megütközni, attól függően, hol rejtőzött az igazság. Ritkán tévedett.

Képes volt szeretetet adni és elfogadni is. Igényelte, hogy szeressük, jólesett neki.

1. júniusának utolsó napjaiban érettségiztünk. Már bontották, alakították az iskolát az „új időszámítás” szerint. Könnyes szemű tanárok előtt vizsgáztunk. Az érettségi után Ernő bácsi félrevont bennünket. „Ti vagytok az utolsó fasori osztály – mondta. – Nem látjuk a jövőt, nem tudjuk, lehet-e még egyszer iskolánk. Elsősorban a ti felelősségetek őrizni a lángot, és ha az Úristen megadja a lehetőséget, akkor tenni a Fasor újraindításáért.”

Életem felejthetetlen pillanata volt, amikor 1989. szeptember 2-án, harminchét év után az első évnyitón szót kaptam. Jelentettem a zsúfolt terem által percekig ünnepelt egykori osztályfőnökömnek, hogy teljesítettük a megbízást.

Levius Ernő száz éve született, 1993-ban hunyt el. Nehéz évszázadban, nehéz korban élt. Példát mutatott. Életműve az evangélikus neveléstörténet aranybetűs fejezete.

Frenkl Róbert