A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 2. VASÁRNAP – 1Jn 3,(13)14–18

Gyermekeink már felnőttek, mégis még mindig emlékeznek arra a jelre, amelyet óvodásként kaptak, pedig már gyermekeik ismertetőjelét is meg kellett jegyezniök. A nevüket még sem leírni, sem elolvasni nem tudták, de azt a bizonyos jelet felismerték, szinte azonosultak vele. Előfordult, hogy az óvó néni nem is a nevüket, hanem azt a jelet kiáltotta, és máris tudták, kiről van szó.

Felnőttként, sőt keresztényként is használunk jeleket, jelképeket. Ezek össze is kapcsolhatnak hasonló gondolkodásúakat, de meg is téveszthetnek, mivel nincsen biztosítékunk afelől, hogy viselőjük valóban azonosul-e jelével.

Egyetlen jel van, amely minden kétséget kizáróan azonos a viselőjével. A kereszt jeléről van szó. Krisztus és a kereszt azonos. Krisztusnak keresztformája, a keresztnek Krisztus-formája van. Ha a kettő elválik egymástól, akkor a hitünkkel van baj. „Ki a keresztfán elterjesztvén kezedet, mind e világot magadhoz foglalád” – énekelték őseink a „Kyrie puerorum”-ban, amelyet reménység szerint majdcsak kiemelünk a „liturgikus régiségek” raktárából. Innen ismerjük a szeretetet, hogy ő az életét adta értünk.

Nem pár órás gyötrelemről van szó, nem is csak a péntek délután három óra körüli időpontról, hanem Jézus Krisztus egész életéről, amelyet betöltött a példátlan dicsőség: telve volt kegyelemmel és igazsággal. Olyan kegyelemmel, amelynek a valóságához, megbízhatóságához nem férhet kétség. Az egyetemes hitvallások, nyomukban evangélikus hitvallási irataink alig győzik kibontani, amit igénk így sűrít össze: „Abból ismerjük a szeretetet, hogy ő az életét adta értünk…”

A kereszt formájú Krisztusnak szeretetalakja van. Áldozatszeretete nem múlt idő fakuló emléke. Egyszer s mindenkorra szól, azaz nem lehet utána pontot tenni. Az idők végéig, az idők teljességéig történik. Életét adja szavában, belevon halálába és életébe, amikor parancsának engedelmeskedve keresztelünk, amikor teste és vére ajándékával élve Isten háta mögé kerül éveink súlyánál sokkal jobban öregítő vétkünk, és Isten új világának előízét kapjuk ajándékba.

Krisztus szeretetáldozata, amelynek távlatait értelmünk és hitünk alig-alig tudja befogni, új dimenzióba helyez. Megtöri az érdekből vagy indulatból fakadó „természetes” magatartást, a gyűlöletet és a gyűlölet még fel sem nőtt kisöccsét, a közömbösséget is.

A krisztusi szeretetáldozat szeretni tanít. Az emberi szeretet nem másolhatja, mégis az övéből fakad. Véletlen lenne, hogy az egyház az emberré lett, keresztre szánt Krisztus ünnepe után sorakoztatja István első vértanú, János apostol és a „mártírbimbók” ünnepét? Sokféle forrása van az egyforrású szeretetnek! János levele még gazdagítja a sort: egészen a pénztárcáig, a társadalmi felelősségig szélesíti: „Aki pedig világi javakkal rendelkezik, de elnézi, hogy a testvére szükséget szenved, és bezárja előtte a szívét, abban hogyan lehetne az Isten szeretete? Gyermekeim, ne szóval szeressünk, ne is nyelvvel, hanem cselekedettel és valóságosan.” János szavaival szinte együtt halljuk Jakab hangját: „Ha egy férfi- vagy nőtestvérünknek nincs ruhája, és nincs meg a mindennapi kenyere, valaki pedig ezt mondja nekik közületek: menjetek el békességgel, melegedjetek meg, és lakjatok jól, de nem adjátok meg nekik, amire a testnek szüksége van, mit használ az?” (Jak 2,15–16)

Ezerféle jel van. Legtöbbjük megkülönböztetésre szolgál. A keresztények különleges megkülönböztető jele a Krisztussal való azonosulást és a testvérrel való törődést, a Krisztus és az ember felé nyitott szív közösségvállalását jelzi.

Fehér Károly