Ige+hirdető

Aki titeket hallgat…

Az igehirdetésről szóló sorozatunk harmadik írása azt a titkot keresi, amelytől a prédikáció több, mint bármi más beszéd, szónoklat, előadás. Nem csupán más műfajról van szó. A titok nem a szónokban s nem is a „szakmában” rejlik. A titkok nyitját a nagy Megrendelőnél, az igehirdető Megbízójánál kell keresni. (H. K.)

Valljuk az apostoli atyákkal, hogy a Szentírás „Istentől ihletett…” (2Tim 3,16), de az igehirdetés ihletett, sugalmazott voltáról nemigen szoktunk beszélni. Így a cím megfogalmazása szokatlan és meglepő. Ha azonban Isten nem inspirálta volna a szent írókat, akkor a Biblia nem lenne több, mint egy ókori irodalmi gyűjtemény. A Szentírásban azonban Isten maga nyilatkoztatta ki magát, és ő maga szólít meg bennünket. Az igehirdetés sem volna több emberi „produkciónál”, ha – Lelke által – nem lenne Isten élő igéje, bennünket megszólító szava.

Az ihletés nem azonos a tollbamondással. Sokkal inkább arra kell gondolnunk, hogy Isten „úgy helyezte Igéjét az emberi elmékbe és az emberi ajkakra, hogy a bennük megfogant gondolat és kimondott szó egyidejűleg is teljesen volt sajátjuk és Istené is egyben” (Stott). Tehát hogy miként lehet az „Isten szájává” válni – ahogyan a sorozat bevezető írásában olvashattuk –, az csoda. Csoda, amely mégis újra és újra megismétlődik.

Az igehirdető számára elkötelező erejű az apostoli figyelmeztetés: „…ha valaki prédikál, úgy mondja szavait, mint Isten igéit…” (1Pt 4,11)

Úgy vélem, az ihletett igehirdetésnek van egy tárgyi és egy spirituális feltétele.

A prédikáció tárgyi feltétele, hogy mondanivalója nem állhat ellentétben a Szentírással, Isten kinyilatkoztatott igéjével. Reformátoraink azt vallották, hogy a Szentírás önmagát értelmezi. Ez olyan felismerés, amelyet ma sem mellőzhetünk. Ebből az következik, hogy az igehirdetőnek óvakodnia kell attól, hogy saját indulatai, tetszése vagy nemtetszése határozza meg a mondanivalóját. És elsősorban nem arra kell törekednie, hogy „szép” beszédet tartson – bár a prédikációja ne legyen pongyola vagy hevenyészett beszéd –, hanem azon kell fáradoznia, hogy Isten élő és ható igéjét és üzenetét szólaltassa meg.

A prédikáció ihletettségének spirituális feltétele pedig éppen az a törekvés, hogy az igehirdető maga is „meghallja” és megértse az üzenetet. Ez pedig azt jelenti, hogy könyörögnie és tusakodnia kell azért, hogy Isten világosítsa meg előtte az ige értelmét és üzenetét. Kérnie kell a Szentlelket, aki mindezt megcselekszi. Erről ír Pál a korinthusiaknak: „…Isten titkos bölcsességét szóljuk (…) Nekünk pedig kinyilatkoztatta Isten a Lélek által; mert a Lélek mindent megvizsgál, még Isten mélységeit is.” (1Kor 2,7.10)

A Szentlélek nemcsak a készülésben segíti az igehirdetőt, de az „ihletett prédikációban” megtapasztalható a jelenléte és ereje is.

Amikor az igehirdető meghallja és megérti Isten üzenetét, akkor a szószéken nem szabad bizonytalankodnia. Meggyőződésének és bizonyosságának át kell sütnie a szavain, mondatain, mert nem magát prédikálja, hanem Isten igéjét.

De az ihletett igehirdetés felelősséget ró a hallgatókra is. Nem lehet az ilyen igehirdetést másként hallgatni, mint ahogyan azt a thesszalonikaiak tették. Pál szerint amikor köztük prédikáltak az apostolok, szavaikat egyenesen Isten üzenetének tulajdonították az ott lévők, függetlenül a szólók személyétől. Az ilyen igehallgatás kimondhatatlan öröm az igehirdető számára is, mert valami olyan élményben lesz része, mintha szeme láttára borulna virágba egy kiszáradt fa, vagy fakadna fel egy kiapadt forrás. Ilyenkor derül ki, hogy Isten igéje valóban nem elszálló beszéd, semmibe vesző szó, hanem teremtő erő, életet adó energia.

Bizony ujjong Pál is társaival együtt a thesszalonikaiak fölött: „Ezért mi is szüntelenül hálát adunk az Istennek, hogy amikor hallgattátok az Istennek általunk hirdetett beszédét, nem emberi beszédként fogadtátok be, hanem Isten beszédeként, aminthogy valóban az, és annak ereje hat is bennetek, akik hisztek.” (1Thessz 2,13)

Pintér Károly