Evangélikusok

Olvasva az Evangélikus Élet május 13-i számában Szilas Attila és Szarka István lelkészek konfirmációval kapcsolatos cikkeit, Luther egyik népszerű vitairatának kezdőmondata jutott eszembe: „A hallgatás idejének vége, beállt a szólás ideje.”

Nagyon hasznos, hogy a „szólás idejét” éljük egy olyan fontos és időszerű kérdéssel kapcsolatban, mint a konfirmáció és a katekézis. Sokszor hangzott el velünk, teológusokkal, egyházvezetőkkel kapcsolatban az a – vélhetően jogos – kritika, hogy rendszerint nem a lényeggel, a hitélet és az egyház gyökérkérdéseivel foglalkozunk, hanem „ártatlan” melléktémák mögé meghúzódva próbáljuk kikerülni a rázós kérdések adta kényelmetlen konfrontációt.

Nos, az említett két írás – nevezetesen a Testvéri szó egyházunk püspökeihez és a Nagyocska képzés, avagy mennyit ér a félvezető? című – azért is figyelemre méltó, mert a konfirmáció mikéntjének kérdését hozzák kritikus nyíltsággal a felszínre; ezenkívül a téma kétségtelenül az egyház életének és szolgálatának alapvető megnyilvánulása, a tényleges gyökérkérdés. Így nemcsak a kierkegaard-i ízű szigorú megszólítás – „Tisztelt Püspök Urak” –, de a felvetett kérdés jelentősége, időszerűsége is válaszadásra, vitára ösztönöz.

Tagadhatatlan tény, hogy a konfirmáció gyakorlata, a tanulás, megismerés, gyakorlás, közösségi élmény a gyülekezeti élet egyik alapvető megnyilatkozása. A katekézis a tanulási, felkészülési folyamat, a konfirmáció pedig az egyszeri, ünnepi aktus – mindkettő mint a keresztség szentségéhez fűződő gyakorlat, különböző intenzitással, de kezdettől fogva, töretlenül jelen van az egyház életében. Nem a reformáció, a pietizmus vagy az újkor találmánya, még akkor sem, ha hazai egyháztörténetünk eddigi ismert forrásai csak a 18. század közepétől tudósítanak arról, hogy egyik-másik püspök vagy zsinat miként rendeli el a rendszeres konfirmációi oktatás bevezetését.

Ezzel csupán arra szeretnék utalni, hogy a radikálisan változó társadalmi, történelmi kontextusban sem lehet, nem is szabad figyelmen kívül hagyni a csaknem két évezredes keresztény tradíciót, a hagyományokat. Fontos az egymás után következő generációkban tudatosítani a hagyomány jelentőségét, tartalmát, életmeghatározó szerepét; a változás és változtatás kényszerén túl pedig fontos észrevenni: jogos a folytonosság iránti markáns igény.

Különösen mi, kisebbségi sorshelyzetben élők tapasztalhattuk meg azt a tragikus tényt, hogy a hagyományok felszámolása, könnyelmű elhagyása miként vezetett nemcsak mély értékválsághoz, de kultúra- és identitásvesztéshez is. A hit nem légüres térben jön létre, hanem egy bizonyos civilizáció, kultúra, verbális és nonverbális kommunikáció kontextusában, és mint ilyen, nagyon hagyományfüggő.

Egyetértek különben Szilas Attila azon állításával, mely szerint ahhoz, hogy a konfirmáció tényleg tudatosuljon, meggyökerezzen a fiatal lelkekben, folyamattá kell válnia. Valóban a katekézisnek, konfirmációnak a formális, alkalmi megnyilvánuláson túl szervesen integrálódnia kell a gyülekezetépítés állandó folyamatába.

Nem véletlen, hogy Luther írásaiban olyan hangsúlyosan van jelen a „naponkénti” bűnbánat, töredelem, megtérés és hitgyakorlat gondolata, hiszen Isten Lelke naponként gyűjti, tanítja, táplálja az ő népét, és megtartja az egy igaz hitben.

Magáról a konfirmációról, az egyszeri, ünnepi alkalomról elmondható, hogy a nagy külső változások, átalakulások sodrásában itt is történtek jelentős elmozdulások.

Nem kétséges, hogy vannak olyan heterogén összetételű nagyvárosi gyülekezetek, ahol a konfirmáció ünnepe szinte észrevétlenül simul bele az „ünneptelen vasárnapok” megszokott rutinjába. Ezzel szemben azonban Kárpát-medence legtöbb magyar protestáns gyülekezetében, különösen Erdélyben és a Bánságban, ez az egyik legjelentősebb közösségi ünnep. A barcasági csángóknál ezen az ünnepen a templomlátogatási arány gyakran meghaladja a húsvétit vagy a karácsonyit.

Az egész felkészülési folyamat intenzitása, az a különleges hangulat, amely áthatja a gyülekezeteket, az előkészületek felfokozottsága, a vizsga izgalma, az ünnepi liturgia, a szokások gazdagsága – templomdíszítés, bevonulás, ülésrend, ajándékozások, a családi ünneplés – mind- mind beszédes bizonyságai annak, hogy a konfirmáció több mint ceremónia, közösségi történelmi-szociológiai képződmény vagy hagyományápolás. A konfirmáció legelsősorban mint közösségi ünnep egy máig élő, nagy belső intenzitással és lelkesedéssel megélt, áldott alkalma gyülekezeteinknek, a hit szép megnyilatkozása; sokaknak életre szóló élmény.

Azt mondanám, legyen inkább bátorságunk „álmodni merészet és nagyot” – ahogy Szilas Attila fogalmazott – és megszüntetés helyett újra felfedezni, feléleszteni, tartalommal megtölteni az egyszeri konfirmáció szép, ünnepi alkalmát, így integrálni abba a bizonyos, óhajtott és igényelt, életen át tartó folyamatba.

Azt szeretném érzékeltetni, hogy nem minden eleve korszerűtlen, idejétmúlt, kidobandó kacat, amit nem mi találtunk ki, ami a múltból származik. Arra kell nagyon vigyáznunk, hogy minden újítási és megújulási jó szándék mellett a fürdővízzel együtt nehogy kiöntsük a gyereket is.

Az igazi célt nem az egyszeri konfirmáció megszüntetésével érjük el. Nem az ünnepség hiánya vagy megléte a lényeg. Az azonban nem kétséges, hogy a gyülekezeti élet akkor lesz üres, örömtelen, zsugorodó, ha elszakad a mindennapi élet valóságától, akkor fog minden érdektelenségbe, passzivitásba fulladni, ha hiányzik a tartalom, a lényeg, a megérintő közvetlenség.

Az ünnep tényleg ne legyen az ügy „elintézése”, ne legyen „ünnepélyes befejezés”, „kikonfirmálódás” – sokkal inkább egy új kezdet. Tulajdonképpen ha ezt az egészet élettel, örömmel, tartalommal töltjük meg, ha számunkra a gyermekekkel, fiatalokkal való foglalkozás nem kényszer, rutin lesz, és ha a gyülekezet is a maga egészében komolyan veszi a kérdést – nos, nem hiszem, hogy akkor bizonygatni kell, hogy a konfirmáció életre szóló élmény lehet.

Az sem kétséges, hogy az egész hitoktatási és missziói tevékenység kritikai vizsgálatára halaszthatatlan szükség van. Szükséges az oktatás, a katekézis, az evangélizáció céljának, módszerének, tartalmának korszerű újragondolása, újrafogalmazása – éppen a szolgálat hatékonysága érdekében.

A konfirmáció azonban, mint kiemelt nap, mint ünnep, legyen Isten ajándéka számunkra, amely elindít valamit a szívekben, lelkekben; elindít egy olyan nagyszerű hitbeli folyamatot, amely átvonul az élet egészén, és a tanulás, az imádság, a hálaadás, a hitvallás átszövi és meghatározza egész életünket, új dimenziókat tárva fel a kereső lélek előtt.

Adorjáni Dezső Zoltán püspök, Erdélyi Egyházkerület